Kevés hányatottabb sorsú produkció létezik, mint a Flash. Már évekkel ezelőtt bejelentették, hogy készül, amikor a DC filmes univerzuma még egy teljesen más vonalon haladt. A produkció elfogyasztott számos rendezőt, a járványhelyzet is hátráltatta a munkálatokat, majd jöttek a főszereplő Ezra Miller folyamatos botrányai. Sokan abban a hitben voltak, hogy a filmet végül teljesen kukázzák, de végül megérkezett, mi több, igen ambiciózusnak tűnt. Lássuk, mit sikerül ebből megvalósítani.
Barry (Ezra Miller) élvezi, hogy Flashként Az Igazság ligájának a tagja, még ha nem is hívják a nagyobb horderejű ügyekhez. Apja börtönben ül és közeledik a tárgyalása, hősünk pedig felfedezi, hogy sebességével képes utazni az időben. Kitalálja, hogy belepiszkálva a múltba egyszerre két életet menthet meg, ám a következményekkel nem számolt.
Rögtön egy vallomással kezdeném. Flash a kedvenc szuperhősöm, noha nem a Miller által életre keltett verzió, sokkal inkább a képregényekben, illetve a rajzfilmekben látott változat. A mozis adaptációknál még sosem sikerült teljesen kiaknázni a benne rejlő potenciált, inkább próbálkozások voltak, de többnyire leragadtak a gyors anyagcseréjű, poénkodós srácnál. Most lehetőség nyílt arra, hogy végre a nagyvásznon is méltóképp megismerhessük a villámléptű Barry Allent és reménykedtem benne, hogy ez több-kevesebb sikerrel össze is jön.
Hiába húzta még az ág is a produkciót, az első reakciók alapján nem lett rossz a film. Ez tartotta bennem a lelket, illetve a sztoriba vetett hitem. Andy Muschietti munkája ugyanis a Flashpoint képregényen, illetve a Flashpoint paradox animációs filmen alapul, melyből bármit ki lehet hozni. Ügyesen játszani az alternatív idősíkokkal, mélyíteni a főhős karakterét, kiszolgálni a rajongókat és minőségi drámát, téteket kreálni. Ehhez képest már a nyitójelenet teljesen ledobja az ékszíjat és felkészít, hogy mire lehet számítani az elkövetkezendő szűk két és fél órában. Ocsmány, műanyag vizuális effektek, fékevesztett tempó és persze egy-egy jelenetre mindenki feltűnik, aki számít.
A prológus nagyjából summázza is az összképet, de természetesen haladjunk sorjában. Barry tisztában van kísérlete veszélyességével, de meg akarja menteni a családját, így az időutazáshoz folyamodik. Egy alternatív univerzumban köt ki, ahol másféle bonyodalmakkal kell szembenéznie. Elsősorban fiatalabb önmagával, aki terelgetésre, útmutatásra szorul. Ez nem egyszerű mutatvány, elvégre ő maga sem az érettség és megfontoltság mintaképe. Azzal sem árt számolni, hogy itt bizonyos események máshogy történtek, így Barry-nek alkalmazkodnia kell.
Nem titok, hogy beszáll a csapatba Batman (Michael Keaton) és Supergirl (Sasha Calle), de ezt a konfliktust csak Flash tudja megoldani. Ahogy említettem, a tempóra nem lehet panasz, folyamatosan pörgünk, mindig történik valami és a cselekmény nézeti magát. A fan service elemek is hatásosak tudnak lenni, rengeteg olyan apró felbukkanáshoz van szerencsénk, melyekre elsőre nem is gondolnánk. Többnyire poénra veszik, ám akadnak valóban meglepőek és kínosan erőltetettek. Apropó poénok. Félelmetes, hogy mennyi van belőlük és még félelmetesebb, hogy mennyire nem működnek. Igen, egyszer-egyszer betalál és eleresztünk egy kacajt vagy mosolyt, de minden második percben elhangzik valami debil beszólás, elsősorban Barry-től.
Ha pedig nem lenne elég, egyszerre kettőt kapunk belőlük, ami egy idő után pépesre olvasztja az agyat. Mintha az íróknak fogalmuk nem lenne a karakterről és kimerülne annyiban, hogy egy gyors, infantilis, sokat zabáló tiniről van szó. A drámai élét egyetlen jelenetben sikerült elkapni, ami annyit ért, mint levágott lábra a sebtapasz. Nincs érdemi antagonista, a kreatív sztoriból fájdalmasan keveset hoznak ki és olyan ordító lehetőségeket szalasztanak el, melyek abszolút adták volna magukat. Ugyanez a felszínesség és átgondolatlanság igaz a megoldásokra is. Amikor kezdene értelmet nyerni valami, vagy jön az újabb ostoba vicc, vagy szimplán egy huszárvágással feloldják azt a világokon átívelő káoszt, amit itt összehoztak.
Vállalom, hogy némileg elfogult vagyok az alapanyaggal és a hőssel szemben, pont ezért üt annyira szíven és húz fel végtelenül, amit ez a film művelt Flash karakterével. Nem értették a jellemét, az esszenciáját meg sem közelítik, Ezra Miller mindennél irritálóbb jelenség és itt jön ki igazán, hogy mennyire rossz casting volt. A Flashpoint sztoriból kvázi paródiát csináltak, ami biztosan szórakoztató lesz annak, aki egy idióta humortól hemzsegő limonádét vár, de ebben az alapanyagban sokkal több volt. Michael Keaton Batmanje menti a menthetőt, hozzá köthetők a legjobb jelenetek, illetve a cameók szerelmesei is kedvükre lubickolhatnak az ismert és kevésbé ismert arcok felbukkanásában.
Nem nézhetetlen, de bosszantóan bárgyú lett a Flash, ami méltatlan ehhez a figurához. A Zod tábornokot alakító Michael Shannon nyilatkozta nemrég, hogy ez a film olyan, mintha valaki akciófigurákkal játszadozna. Azt hiszem, ennél tökéletesebb hasonlattal nem is lehetne összegezni a látottakat. Addig is, aki az igazi Flash élményre vágyik, nézze meg a 2013-as Flashpoint paradoxot.
Hallgass meg egy másik véleményt is:
