Nem véletlenül használtam a fenti kis kifejezést. Talán néhányan emlékeznek még az Életképek nevezetű kis sorozatra az egykor szebb napokat látott közszolgálati tévében. Leginkább annyi volt a különbség a kereskedelmi tévéken futó magyar szappanoperákhoz képest, hogy nem az jelentette benne a konfliktus forrást, hogy ki kivel feküdt össze, vagy kit öltek meg (esetleg tettek erre kísérletet), mindamellett Jászai- és Kossuth-díjas színészek, érdemes művészek játszottak benne abszolút természetességgel. Persze a magyar rögvalósághoz képest még így is egy modoros kis hazugság volt, de jól eső hazugság és a fent említett "riválisokhoz" képest valóban életszerűbb volt, hogy nem bukkant fel benne Magdi anyus szelleme. És hogy miért hozok fel egy magyar sorozatot egy kis amerikai független filmről tárgyalt kritika bevezetőjében? Mivel előbbi címe rettentő kifejező és mert Sean Baker filmje hihetetlen energiát sugároz magából amellett, hogy fájdalmasan "életszerű".

És mit értünk az alatt, hogy életszerű? Általában emberek szenvedését, fájdalmas drámát, dokumentarista stílusban, ne adj Isten, valamilyen kisebbségre fókuszálva. Részben igaz ez Baker legújabb rendezésére is, amely sok szempontból folytatja előző mozijának,a Tangerine-nek a témáját: a perifériára szorult emberek minél hitelesebb és ezzel együtt szerethető bemutatását. Csakhogy a Tangerine akármennyire is volt minőségi alkotás, az átlag moziba járóban elsősorban két tényező miatt maradt meg, amelyből mindkettő elegendő volt ahhoz, hogy meg se nézze, csak látatlanban elítélje: az egyik, miszerint a teljes filmet iPhone-okkal rögzítették, míg a másik, mi szerint transzvesztitákat állított a középpontba.

A Floridai álom azonban nem "hivalkodik" semmi ilyesmivel és Baker minél őszintébben és letisztultabban koncentrálhat a társadalom szélére sodródott emberek mindennapjaival. És mind a kettőt - azaz őszinteséget és letisztultságot - tessék komolyan venni! Utóbbit azzal éri el, hogy filmjének nincs érdemi története, avagy jól behatárolható narratívája, mégis megállíthatatlanul tart a film egy könnyfakasztó végkifejlet felé - és a fináléban garantáltan elmorzsol az ember egy-egy könnycseppet - előbbit pedig azzal, hogy filmjének főszereplőinek gyerekeket tesz meg.

Pontosabban csak egyet, a cserfes és életrevaló Moonee-t (Brooklyn Prince zabálnivaló), aki Orlando luxus vidámparkjainak árnyékában, egy lepukkant kis szállodában tengeti mindennapjait, inkább felelőtlen nővérként, semmint felelősségteljes szülőként funkcionáló anyjával, Halley-vel (Bria Vinaite remek), miközben kis barátai minden kis kalandját szúrós szemekkel az aranyszívű gondnok, Bobby (Willem Dafoe sosem volt még ennyire természetes) felügyeli. A legfőbb ereje a filmnek pedig ebben az egyszerűségében rejlik: hogy elsősorban Moonee és kis barátai gyermeki ártatlanságán keresztül láttatja a világot: a szülői felelőtlenséget, az anyagi gondokat, a nyomort, ezzel együtt a gondviselést, a barátságot egyaránt, és hogy mindezek mellett - avagy mindennek ellenére - hogyan lehet mindenben megtalálni az örömöt.

Az embernek a film nézése közben olyan, mintha pár napra maga is megszállna ebben a kis motelben és megismerkedne a helyiek ügyes-bajos - és nem egyszer hangos, harsány - dolgaival. Talán sokunknak voltak, avagy vannak olyan lakótelepi ismerősei, akik olyannyira belakják életterüket, hogy a szemközti lépcsőházból is ismernek minden alakot a jóravaló, kis nyugdíjából tengődő Mari nénitől kezdve, a shaftes Gáboron keresztül a három gyerekes Hajnalkáig.

Baker ha úgy tetszik ezt a "panelproli" életérzést adja vissza tökéletesen, de mivel gyerekeken keresztül láttatja mindezt, akikben nincsen semmiféle előítélet, ezért szereplői felett sem ítélkezik. Csak ábrázolja őket hol gyarló, hol szeretetteljes valójukban, miközben újra átéljük, milyen is volt gyerekként egy tűzijátékban éppúgy meglátni a csodát, mint a barátokkal együtt fagyizni, vagy rohangálni a tikkasztó nyári melegben.

Minderre pedig rásegít Baker dokumentarista, a befejezésig a hatásvadászatot nélkülöző stílusa éppúgy, mint szereplői abszolút természetessége és ha néha fókuszálatlannak is tűnik a film (talán pár perccel lehetett volna rövidebbre venni) az a furcsa kontraszt áll fenn a befejezését követően, hogyha tehetnénk, újra elmerülnénk annak rögvalóságában, csakhogy utána úgy járkáljunk a felhők felett, mintha álomból ébredtünk volna. Ugye, hogy mikre nem képes a gyermeki ártatlanság? Ilyen kis csodákat teremtenek.