2015-ben még mindannyian kellő óvatosággal készültünk George Miller próbálkozására, mely egy új irányvonallal szerette volna feltámasztani szeretett filmszériáját. Tisztán emlékszem, hogy a Mad Max: A harag útja sajtóvetítését aztán, kis túlzással katartikus moziélményként éltem meg, a filmet pedig azóta is a valaha készült legjobb akciófilmként tartom számon a Terminátor 2 mellett. Ezzel a véleményemmel egyébként nem vagyok egyedül, így alaposan fel volt adva a lecke az előzményfilmnek szánt Furiosa számára, mely ellentmondásos módon szinte folytatásként is megállta: valódi posztapokaliptikus eposz született.

A harag útjával Miller nem pusztán egy technikailag virtuóz, őrülten látványos akciófilmet rakott le az asztalra, hanem az adrenalinnal és magas oktánszámú benzinnel felpumpált élményen keresztül sikerült egy friss, végtelen ihletettséggel bíró módon újraértelmeznie a Mad Max-szériát. Tette mindezt 71 éves korában, úgy, hogy előtte utoljára 1985-ben jelentkezett filmmel a franchise-on belül - a trilógia harmadik felvonásáról kialakult képet pedig az azóta eltelt idő sem tudta igazán megszépíteni. A harag útja szinte teljesen új alapokra helyezte Max Rockatansky históriáját, és a Mad Max mitológia is teljes ráncfelvarráson esett át a kvázi rebootként és folytatásként egyszerre funkcionáló film izgalmas szimbólumrendszerének hála. Nem meglepő, hogy a nézői igény mellett az alkotói szándék is megvolt arra, hogy további filmekkel bővüljön a posztapokaliptikus Pusztaság világa, a Furiosa: Történet a Mad Maxből pedig tökéletes példája annak, hogy milyennek is kell lennie egy előzményfilmnek.

A Furiosa egy jól érthető vállalást tett: elmeséli, hogy címszereplője hogyan vált azzá a karakterré, akit már A harag útjában is megismerhettünk - és valljuk be, annak a filmnek is a Charlize Theron által megformált karakter volt a valódi főszereplője. A cselekmény Furiosa (Anya Taylor-Joy) gyermekkorából indítja el a nagyívű történetet, aminek során a lány otthonáról is egy bővebb képet kapunk, fény derül rá, hogy hogyan veszítette el balkarját, ami helyére aztán az ikonikus protézis került, de az is kiderül, hogy miként lett egy ártatlan kislányból Immortan Joe (Lachy Hulme) egyik legveszélyesebb harcosa. Ó, és mindemellett jut még idő a Pusztaság különböző dinamikáinak és hatalmainak kibontására is, ahogy a hadurak közti viszályok is fontos szerepet kapnak, miközben bevezetésre kerül egy új antagonista is a képbe, a gyermeteg zsarnok Dementus (Chris Hemsworth) személyében. Mindeközben arra is időt kellett szánni, hogy ne maradjanak el A harag útjából megismert székbe szegezős  hajszák sem, szóval igen, alaposan meg volt pakolva a Furiosa, ami egy elképesztően gazdag filmet eredményezett, ám ezzel együtt egy kevésbé fókuszáltat is, mint elődje volt.

Miller 2015-ben gyönyörűen alapozta meg a civilizáció utáni ember világát és mitológiarendszerét, most pedig két lábbal állt bele abba, hogy a Furiosában kinyissa előttünk ezt a furcsa vidéket, ami A harag útja során többnyire egy egyenes útvonal hosszára korlátozódott. A történet során alaposabban és többet megismerünk a Pusztaság különböző frakcióiból, láthatjuk, hogy a nukleáris holokausztot követő társadalom újból megpróbálja feltalálni a gazdaságot, és még egy-egy pillantás erejéig a Zöld Hely szinte paradicsomi oázisában is gyönyörködhetünk. A Furiosa nem az a típusú előzményfilm, mely majd' egy évtized távlatában szinte elfelejti, hogy honnan indult: egységes, jól átgondolt kiegészítése, egyúttal folytatásokat megszégyenítő tovább fűzése ez az újragondolt Mad Max világnak. Élén a címszereplővel, aki gyakorlatilag a cselekmény elejétől egészen annak utolsó pillanatáig pontosan az a jellem, akit Max oldalán is megismerhettünk. Mindannyian változunk, ahogy maga Furiosa is, de hiába a színésznőváltás, mind az írás, mind Anya Taylor-Joy alakítása szempontjából annak a figurának egy kevésbé tapasztalt, de közel annyira meggyötört verzióját láthatjuk, akit a 2015-ös film során is megkedveltünk.

Taylor-Joy sallang nélkül vette át a stafétabotot Therontól, bár hozzá kell tenni, hogy továbbra sem egy olyan szerepről beszélünk, ami a színészi repertoár megannyi dimenzióját aktiválná, de amit igen, azt kérdés nélkül teljesítette az egyre többet foglalkoztatott színésznő. Jóval látványosabb és izgalmasabb feladatot kapott ellenben Chris Hemsworth, aki még a Thor: Szerelem és mennydörgés legkínosabb pillanataiban sem ripacskodott talán annyit, mint Dementus szerepében. Nem kell azért megijedni, merthogy az enyhén labilis, egyértelmű gyerekkori traumákat magán viselő hadúr figurájához tökéletesen illet ez a habitus. Hemsworth ugyan nem egyszer bizonyította már, hogy az ellenállhatatlan fizimiska mellett remek színész is, Dementus bőrében valóban egy új arcát mutatta meg, és minden jelenetében emelte a film alapvetően is magas színvonalát. Azzal együtt is, hogy ugyan a Furiosa jóval többet markolt, mint elődje, azzal párhuzamosan az írás minősége és a cselekmény követhetősége sem volt annyira kiegyensúlyozott, amit sajnos Dementus karaktere is megérzett a film második etapjára.

Nincs nagy gondokról szó, szerencsére, de meg kell említeni, hogy a Furiosa szerkezetét és történetvezetését tekintve egy merőben más típusú film, mint A harag útja volt - ez pedig mindenképp dicséretes, és kreatív szempontból is helyes döntés volt. Az előzmény számottevően nagyobb léptékű megközelítése viszont több hibalehetőséget is tartogatott magában, amiket két szempontból érhetünk tetten. Egyrészt a frakciók közötti viszálykodás, vagy épp Dementus hódításai a cselekmény második felére sokszor nagyon ad hoc, nehezen követhető mód kerülnek elmesélésre, ami főleg azért fáj, mert ennek a történések súlya és a karakterek személyes drámája látja elsődlegesen a kárát. Másrészt ebből következik, hogy az a fajta sodró, ellenállhatatlan lendület, ami A harag útját jellemezte annak első pillanatától az utolsóig, a Furiosa esetében hajlamos itt-ott alább hagyni. Ez benne van, persze, de több olyan pontja is van a cselekménynek, ahol az arányok megpiszkálásával egy érezhetően dinamikusabb élményt lehetett volna elérni - erre a legjobb példa Praetoriánus Jack (Tom Burke), aki egyszer csak felbukkan a filmben egy jobban sikerült Max Rockatansky cosplayerként, majd azzal a lendülettel ki is írják a sztoriból, mintha sosem létezett volna. Nagyon fura, mintha a film ezen része egy be nem fejezett epizódként került volna bele a nagyegészbe.

Az utolsó, de egyben talán legnagyobb és legfájóbb csalódás, hogy Junkie XL, azaz Tom Holkenborg zenéje osztályokkal marad el A harag útja brutálisan erős, egyszerűen megunhatatlan soundtrackjétől, amire még mi is legszívesebben befújnánk az arcunkat krómmal. Sem újonnan megírt, a cselekmény eposzi mértékéhez dukáló dallamok nem csendültek fel, sem a régi fülbemászó dallamok nem tértek vissza, mint pl. a Borthers In Arms vagy a Chapter Doof - egy-egy taktus erejéig talán ott motoszkálnak néha a háttérben, de a Furiosában jóval kisebb hangsúly van az élmény zenei oldalán, ez pedig számomra a film egyetlen egyértelműen negatív változtatása az elődhöz képest. Az élmény magját továbbra is a cselekményesség és az audiovizuális együtthatás adja meg, hiszen itt is a minimumra van véve a párbeszédek mennyisége: csak az a szó hangzik el, aminek feltétlenül el kell hangoznia ahhoz, hogy világosak legyenek a történések. Miller elmondta, hogy szerinte a dialógusok feleslegesen törik meg a filmek tempóját - erről az állításról joggal lehetne vitázni, ám az is tény, hogy ő már sokadik ízben mutatja be, hogy gyakorlatilag szövegkönyv nélkül is el lehet mesélni valami egészen kiválót.

A Furiosa hibái viszont szinte kivétel nélkül abból fakadnak, hogy ez a film alapjaiban más szeretett volna lenni, mint elődje, ez pedig számomra a legfontosabb vállalása volt Millernek, amit összességében jól teljesített. A látványvilág ugyan nagyjából megegyezik A harag útjában látottakkal, ám most egy jóval változatosabb oldalát ismerhetjük meg a Pusztaságnak, ennek köszönhetően pedig vizuálisan is egy, még talán az elődnél is izgalmasabb élményt kapunk. Továbbra is a világ lélegzetelállító dizájnja, a gyönyörűen fényképezett tájak, a hátramaradt emberi hulladékból összeeszkábált eszközök és vasak, az egyéniségtől csurgadozó jelmezek és persze a Hollywoodot móresre tanító akciójelenetek jellemzik a szériát. Minden technikai és vizuális elemében aprólékosan kidolgozott, míves darab a Furiosa, és egy olyan immerzív világot teremt meg, amiben máshoz nem hasonlítható élmény elveszni.

A Furiosa egy a szérián belül kifejezetten bevállalós kísérlet volt, és Miller hasonlóba bukott már bele korábban, most azonban kielégítette minden hozzám hasonló rajongó vágyálmát, aki jobban szeretett volna elveszni A harag útja által bevezetett világban. Tény, a Furiosa: Történet a Mad Maxből nem annyira fókuszált, és akciófilmként sem annyira újító, mint elődje volt. Ám ha ez az ára annak, hogy ilyen színvonalú és művészeti értékekkel bíró nagybetűs blockbustert kapjunk a Pusztaság vidékén, akkor én azzal örömmel ki tudok egyezni. Megkaptuk tehát a választ Dementus kérdésére, mely a film első előzetesének végén hangzott el: megvolt bennük, hogy eposzivá tegyék.

Hallgasd meg egy másik véleményt is: