Hajszálcsíkos öltönyök és Fedora-kalapok, tommygun-ok tarkította utcai lövöldözések, és alávaló gengszterekkel szembenéző tökös zsaruk, avagy akik legyőzték Mickey Cohen-t.
Hirdetés
És hogy miért érdemelné meg, hogy porig alázzam? Gyakorlatilag mindenért. Ugyanis a filmben egy cseppnyi eredetiség nincs, amivel még nem lenne semmi baj, ha a film nézése közben a néző nem eszmélne rá, mekkora ordas nagy klisék másznak az arcába. Már maga a történet is – még ha megtörtént események is ihlették – akkora nagy Aki legyőzte Al Capone-t utánérzés, hogy nehéz szavakba önteni. Van egy nagyhatalmú gengszterfőnök, Mickey Cohen/Al Capone (Sean Penn/Robert De Niro), aki a markában tartja a várost (Los Angeles/Chicago), de a hatalma annyira kiterjed, hogy néhány becsületes zsaru (Josh Brolin és Ryan Gosling/Sean Connery és Kevin Costner) szemét is elkezdi szúrni, és nem feltétlenül etikus módszerekkel veszik fel a harcot, a bűnözők ellen.
De a sztori elemek közötti áthallások jelentik a kisebbik problémát. A másik – részben ebből fakadó – hiba a karakterekkel van. Gyakorlatilag alighogy belép egy-egy szereplő, már tudjuk, hogy a filmben milyen szerepet tölt be, és megéri a játékidő végét, avagy sem. Így hiába nyomja fullba… a gengsztert Sean Penn (értsd. jelenetei nagy részében ordibál, vagy tör, zúz, ami élettelen tárgytól kezdve egészen a pár mondatos statisztáig mindent és mindenkit lefed), hiába hozza kisujjból Ryan Gosling a sármos, svindler zsarut, vagy Josh Brolin a kemény parancsnokot, és a történet szempontjából majdhogynem teljesen felesleges karakterrel bíró Emma Stone hiába rebegteti végig csábosan a szempilláit, karaktereik csak üres kirakatbábok (a többiek, mint Pena, Patrick vagy Ribisi pedig szót se érdemelnek).
Ráadásul Fleischer híján van az önálló, sajátos stílusnak, és az embernek néha olyan érzése támad, mintha a rendező beiratkozott volna a Zack Snyder látványtervező iskolába. Ezt még a stilizált, letisztult látványvilág és a brutális képsorok kombinációjánál elnézi az ember, de az olyan lassításokat, amiket már a fent említett rendezőnek is egyre nehezebben néz el az ember – és annyira ódivatú, hogy Leslie Nielsen is gúnyt űzött belőle a harmadik Csupasz pisztolyban, pont a már sokszor hivatkozott DePalma klasszikus megidézésével – már fejcsóválásra készteti a nézőt.
Azonban azt mondom, hogy némileg fordítsunk az egészen. A gengszterfilmeket a kezdetektől fogva áthatotta egyfajta romantika, ami általában az effajta rendszerrel szembeszegülő figurákat, és a róluk készült mozikat mindig is körül lengte. Amennyiben eme romanticizált szemüvegen keresztül nézzük a filmet, akkor a fent felsorolt hibákkal is elnézőbb az ember, és egy felettébb szórakoztató, jó tempójú filmet kap cserébe, ahol a jók igazán tisztességesek, a rosszak pedig valóban alávalók.
A film pont a fent felsoroltak miatt bukott meg a tengerentúlon, joggal. Mégis a neves szereplőgárda – még ha nincsenek is maximálisan kihasználva – az olykor könnyed humor és a jó ütemű (de minden eredetiséget nélkülöző) rendezés szórakoztató két órát eredményez. Persze, ha egyszer betontömbbel a lábunkon merülünk egy folyó fenekére, nem valószínű, hogy a Gengszterosztag – a műfaj más képviselőivel ellentétben – átfutna akár az agyunkon is.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=Op1dqCxEoOQ[/embed]
Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!
Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.
