Christian Gudegast eddig forgatókönyvíróként igyekezett boldogulni, többek közt a Túl mindenen és a Támadás a Fehér ház ellen második része fűződik a nevéhez. A finoman szólva sem acélos munkák után rendezésre adta a fejét, bemutatkozása pedig... Maradjunk annyiban, hogy van hova fejlődnie.
A történet középpontjában két banda, vagyis osztag áll. Az egyiket profi rablók, a másikat profi rendőrök alkotják. Mindenki másért küzd a saját módszerével, a cél a túlélés. No meg az sem elhanyagolható, hogy közben dollármilliók forognak kockán.
Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni a filmet, a nyitójelenet összegzésével tudnám legjobban megtenni. Látványos rablás, amiben feltörtnek egy páncélautót. Az már részletkérdés, hogy a jelenet elején feltépik a szélvédőt, a következő pillanatban pedig mintha mi sem történt volna a kocsival, szebb, mint újkorában. Hogy is van ez? Sajnos pont ilyen a végeredmény is, de vegyük szépen sorjában a dolgokat. Nick (Gerard Butler) a címszereplő rendőrosztag vezetője. A legkeményebb arcok, akik más szabályok szerint játszanak. Hogy rájuk miért nem vonatkoznak a törvények, nem derül ki, csak annyi, hogy iszonyatosan menők, hiszen bőrkabátban járnak és tele vannak tetoválásokkal. Közben persze ők is emberek, elvégre családjuk van, ami romokban hever a munka miatt. A másik oldal nemkülönben "gondosan" kidolgozott. A bűnözők minden eddiginél nagyobb dobásra készülnek, testvérként tekintenek a másikra, ugyanakkor mindent sutba képesek dobni, ha arról van szó. A két fél macska-egér küzdelme nagyjából kimerül a férfiasság méregetésében, egyébként próbálnak valamiféle konfliktust csempészni a cselekménybe, sikertelenül. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy borzasztóan érezni Michael Mann zseniális klasszikusa, a Szemtől szemben hatását. Az összehasonlítást azonban ezzel a lendülettel be is fejezem, mert nincs értelme egy lapon említeni a két filmet.
Gudegast valami nagyon epikusat akart összerakni, erről árulkodik a majd két és fél órás játékidő, ami mondanom sem kell, indokolatlanul hosszú. Ez a sztori 100 percbe kényelmesen elfért volna, a magasröptű gondolatokat pedig hagyjuk a fenébe, koncentráljunk a szórakozásra. Sajnos a kettő együtt nem működött, a karakterek felszínesek, a bonyodalom nem elég árnyalt és a cselekmény is hemzseg a logikai buktatóktól. A kínosan primitív dialógusok és a folyamatos káromkodás sem javít az összképen, noha nem számítottam pszichológiai mélységekre, ennél azért többre vágytam.
Két tényező, ha nem is menti meg a Gengszterzsarukat, de mindenképp javítanak rajta. Az első az akciójelenetek. Nincs sok belőlük, de a rablásoknál és tűzpárbajoknál legalább érezni a feszültséget, a hangok és a látvány dinamikáját, az adrenalint. A másik dolog a befejezés. Egy egész meglepő csavart sikerült írni a végére, amibe, ha jobban belegondolunk, hemzseg a lyukaktól, de sikerült meglepnie, ennek pedig már önmagában is nagyon örültem.
Nincs kétségem afelől, hogy sokaknak igazi bűnös élvezet lesz a Gengszterzsaruk, de nálam két szék közt a pad alá esett. Próbálkozik tisztességgel, vannak remek pillanatai, de 140 percben egy ennyire felületesen elmesélt történetet vászonra vinni nagy luxus. Ha pedig nem akarna ennyire irgalmatlanul maszkulin és menő lenni, szimplán szórakoztatna, az égvilágon semmi baj nem lenne. Bár még így is jobb, mint Gudegast korábbi munkái. Ki tudja, a következő filmje még korrekt is lehet.