Pascal Laugier francia filmeshez hűen mert valami merészet és elborultat húzni a 2008-as Mártírokkal, ami egyszersmind új sztenderdet állított a keményvonalas pszicho-horrorok elé. A Laugier által négy évvel később jegyzett A magas ember már közel sem kapott egyöntetűen pozitív visszajelzéseket, ám Ghostland: A rettegés háza tovább öregbíti a rendező hírnevét. A cím ellenére, ami egy tipikus, minőségében olcsó hollywoodi horrort sejtet, a Ghostland brutálisan gyomron vágja az embert, a film emlékét pedig szinte azonnal kiűznénk magunkból.
A történet azonnal egy szinte kihalt amerikai kisvárosban veszi kezdetét, ahol Pauline (Myléne Farmer) lányaival együtt kezdene új életet. A fiatalabbik testvér, Beth (Emilia Jones, Crystal Reed) ideje jelentős részét a maga által kreált, H.P. Lovecraft által ihletett fantáziavilágban tölti, annak reményében, hogy egyszer talán ő maga is nagy íróvá válhat. Beth kilengéseit főleg nővére, Vera (Taylor Hickson, Anastasia Phillips) szenvedi meg, aki egyrészt alig beszél húgával, másrészt Pauline figyelmének nagyja is kisebbik lányára korlátozódik. Mindez lényegtelen válik, amikor életükre rátör két gyomorforgató betolakodó. A Ghostland szinte pontosan abban a pillanatban csavar egyet a cselekményen, amikor már elkönyveltem magamban, hogy ez is egy kétdimenziós horror lesz. Távol áll tőlem spoilerezés, így maximum nagyon óvatosan próbálom majd körbeírni, hogy milyen húzásokkal billenti ki a nézőt annak lelki egyensúlyából Laugier alkotása.
A Ghostland fogja az ezerszer lerágott "kísértetházas" koncepciót, és bedobja azt egy egészen elborult cselekménybe. Maga az alaptézis így sem lesz ismeretlen, Laugier viszont mesterien tartja fent a filmet körülvevő bizonytalanságot. Maximum a legkisebb részletek kielemzése segíthet abban, hogy válaszokat találjunk a család aberrált fogvatartóinak beteges szándékaira. A Ghostland nem egy már ezerszer látott történetet szeretne elmesélni, hanem mindazt a kínt és gyötrelmet, ami egy emberben, jelen esetben két fiatal lányban megy végbe, mialatt játék babának maszkírozzák ki, majd kínozzák meg őket. Még ha nem is lehet mindezt hitelesen bemutatni, Laugier mégis becsülettel próbálta ábrázolni az emberi agy és lélek vívódását egy olyan szürreális helyzettel, amit senkinek nem kívánnánk.
A Ghostland fojtogató, teljesen reménytelen és felkavaró atmoszférája az egyetlen, amivel igazán hatni akart a nézőre, és lám, sikerült. Az olcsó ijesztgetést igyekezett visszafogni a film (jobban is tette, mert borzasztóan csinálta), a vizualitás ugyan erőteljes és hatásos, mégsem tudja, és nem is szeretné magára irányítani a figyelmet. A két fiatal színésznő, Emilia Jones és Taylor Hickson pedig elsősorban nem tudom, hogy voltak képesek ép elméjüket megőrizve átadni magukat a Ghostland hangulatának, de piszkosul jó munkát végeztek. Nem beszélve a film két szörnyetegéről, akiktől a másfél órás játékidő végére már tényleg liftezett gyomrom. Laugier közel sem evezett olyan merész vizekre, mint a Mártírokkal, és nem is lesz olyan "reformáló" ereje a Ghostlandnek. Ami viszont talán még ennél is fontosabb, hogy ez a film fogta a bugyuta, unásig ismert horrorok egyik legnagyobb sablonját, majd bizonyította, hogy mindenből lehet minőségit alkotni.
A Ghostland: A rettegés háza egy olyan igazi, keményvonalas horrorfilm, amit nem lehet egyszerűen jó szívvel ajánlani. Félreértés ne essék, a film remek abban, amit csinál; nevezetesen kitépi a szívünket és legyalulja a lelkünket. Laugier mesterien nem ad hozzá semmit filmjével az emberhez, akik vagyunk, épp ellenkezőleg: egy olyan sztorit mesél el, ami után mindennél jobb érzés elhagyni a mozi termet. A Ghostland semmilyen értelemben nem egy átlagos horror, viszont elgondolkoztatott azon, hogy szükség van-e egyáltalán ilyen lélekölő produkcióra. A válasz nyilván az, hogy igen.