Hetven évvel az eredeti Godzilla-film bemutatóját követően járunk. Számtalan folytatás, feldolgozás (japán és amerikai egyaránt) készült el a behemót mutáns gyíkot illetően és valamiért úgy tűnik, hogy még mindig képes megőrizni valamit régi bájából. Nem mindig úgy kezelik őt, ahogyan eredetileg szánták: az atomháborútól való félelem manifesztációjaként. Sokszor szimplán csak egy tomboló monstrum, de konstans jelenléte a popkultúrában bizonyítéka annak, hogy anno '54-ben bizony valamire nagyon jól rátapintottak az alkotók.

A karakter legújabb iterációját tavaly mutatták be Japánban és a szájhagyomány nagyon szépen vitte a hírét annak, hogy a japánok ismételten képesek voltak bemutatni, náluk jobban senki nem érti Godzillát. (Ezt az Akadémia egy Oscar-díjjal ismerte el az effektek terén.)

A sztorival Takashi Yamazaki rendezésében visszakanyarodni szándékozott a film az eredeti alkotás morózusabb szellemiségéhez. Ahhoz a szellemiséghez, amely bár bőszen szerepelteti a híres kaijut, de korántsem ő az egyetlen, illetve a legfőbb attrakció (olcsón fogalmazva). Jelen filmünkben a második világháborút követően vagyunk és figyelmünkkel egy ifjú kamikaze pilótára fókuszálunk, Koichi Shikishimára (Ryunosuke Kamiki), aki a történet elején pusztán félelemből (mások szerint gyávaságból) képtelen megindulni a harcba, ahol megannyi bajtársa odavész. Ezt követően bukkan fel maga Godzilla, aki ellen szintén kudarcot vall, nem képes tüzet nyitni a szörnyre (persze tüzet nyit más, amire viszont őrült tombolásba kezd a monstrum, úgyhogy talán nem is számít az ő hezitálása). A pusztítás mértéke, a halottak száma lelkileg megroppantja a fiút, innentől kezdve pedig évekig keresi azt a nyugvópontot, amely segíthet neki lezárni azt a mérhetetlen bűntudatot, amely őt belülről mardossa. Életét összeköti egy fiatal lánnyal (Minami Hamabe), aki egy romok között talált csecsemővel keres menedéket - együtt, két bolygó lélekként, töredezett lelkű ifjúként élik tovább életüket. Nem szerelmesekként, nem házasokként, inkább olyanokként, akiknek sok más választásuk nincs.

Az egyik legszebb dolog ebben a filmben, hogy itt Godzilla tényleg csak egy mellékszereplő. Fontos mellékszereplő, de akkor is mellékszereplő és a legfőbb fókusz nem rajta van, hanem a pilótán, az ő bűntudatán és úgy alapvetően a japánok megtört szellemiségén. Túlvannak több kudarcos harcon, csapáson, Godzilla jelenléte pedig egy olyan, újabb fenyegetést jelez, amelynél viszont nem szabad lankadni, nem szabad tétlenkedni. Lehetetlen feladatnak tetszik a vele szemben való küzdés, de úgy érzik, már csak büszkeségük helyreállítása érdekében is muszáj megpróbálni. Még akkor is, ha a legjobb haditerv is csupán elméleti síkon működik, biztos győzelmet senki nem tud garantálni.

A Godzilla: Minus One arról szól, hogy felülkerekedjünk saját hibáinkon, démonainkon, legyen az akár személyes, akár kollektív, a társadalom által beléd injektáltak. A rendező egyik legnagyobb érdeme pedig az, hogy mindezt képes úgy abszolválni, hogy több szinten is tudjon működni a film. Lassú építkezése ugyan sokaknál kontraproduktív lehet - még ha már egészen korán kapunk is mintegy ízelítő gyanánt egy szörnypusztítást -, de számomra ez többnyire imponáló volt. Fegyelmezett stílusban, finoman a karakterdrámákra fókuszál mindvégig, csendes, belső őrlődéseikre. A hangnem ugyan sokszor melodramatikus, nyilván nem kell Ozu magaslatait és kiérlelt, egysnittes merengéseit várni, de attól még szépen, olajozottan működik a gépezet.

Noriko és Shikishima párhuzamos és mégis egymás felé hajló drámája szépen ívelt és elegánsan végigvitt (annak minden fájdalmát is képes átadni), még ha a nézőpont olykor lehetett volna dominánsabban a női karakternél is. De ezzel együtt is azt éreztem, hogy a személyes dráma a kollektív tragédiákkal ügyesen és jó érzékkel fonódik egybe. Meg lehet vádolni pátoszossággal (ez főként a főhős külön karakterívén figyelhető meg) és talán igazunk is lehet, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a befejezés érzelmi csúcspontjai ezzel együtt is szépen a helyükre kerülnek. Ha pátoszos is, sose esik át a ló túlsó oldalára és nem hagy maga után keserű szájízt. Annak szándéka, hogy a rendező ötvözze az amerikai és a japán filmek patriotizmusát, látványvilágát, szellemiségét és hatásmechanizmusát jó eredménnyel történt - előbbi fegyelmezettsége, utóbbi melodramatikussága és látványcentrikussága abszolút a helyén van.

Ami a kétórás játékidőt illeti, ugyan néhol megbicsaklik az ütem és tény, hogy Godzilla pusztításai a kellő pillanatban mindig megtolják a pulzusszámot minden tekintetben (a városi csörtéje kifejezetten erős), de picit elnyújtja az időt a film addig a pontig, amíg hősünk össze nem kapja magát és be nem fejezi az önostorozást. Az utolsó harmadban már teljes erővel rákapcsol a jó értelemben vett hollywoodi látványfilmek vonalára és a kétségbeesett főszereplőkhöz hasonlóan minden tűzerőt és muníciót bevet annak érdekében, hogy hatékony legyen. Godzilla gigászi jelenléte már önmagában lenyűgöző és félelmet keltő, valid fenyegetést jelent és bár sejtjük, hogy a szereplők sikerrel járnak, elhiteti a film azt, hogy ez a szörny tényleg legyőzhetetlen. A végső akció ezzel együtt bombasztikus, elképesztő látvánnyal bír, megoldása pedig végül megérdemelt katarzissal is szolgál minden értelemben.

Összességében egy erőteljes, humán drámára összpontosító szörnyfilm lett ez, ami tényleg igyekszik megadni mindent, amiért szeretjük ezt a nagy gyíkot. Örökségét nem vicceli el, azt a feladatát, hogy a japánok megtört és újjáéledt harci szelleméről beszéljen, komolyan veszi, de nem érzi rangon alulinak azt sem, hogy megadja a látványfilmek rajongóinak azt, amire vágynak. Törést, zúzást, harcokat, atomi leheletet és katartikus győzelmet egy olyan természeti erő felett, ami tudjuk, hogy előbb-utóbb úgyis visszatér. És ez így van rendjén.