Szerencsére olyan korszakot élünk, ahol egy kulturális konfrontálódáshoz nem feltétlenül szükséges elutazni egy másik vallást és kultúrát képviselő országba, hanem elég csupán megnézni annak a célországnak egy filmjét. Vagy akár többet is belőle.
Bár nekünk magyaroknak leginkább megmosolyogtatóak a bollywoodi produkciók, abba talán kevesen gondolnak bele, hogy a mi kultúránk számára már jól ismert berögződések, szimbólumok egy merőben más világnézetű egyén számára lehet, hogy ugyanilyen arcpirító mosolyt idéznek elő, mint a lovasrendőrös üldözés egy indiai utcán. Ezek az arculcsapások pedig lehetnek felháborítóak, vagy éppenséggel nevethetünk együtt a görbe tükör által mutatott eseményeken.
Nem állt módomban olvasni a forrásul szolgáló képregényt, mely Major Grom néven jelent meg a Bubble Comics által Artyom Gabrelyanov tollából, de a filmadaptáció első fél órája után az a benyomásom támadt, hogy egy olyan krimit nézek, mely ötletesen és tudatosan figurázza ki a nyugati kultúra olyan ikonikus alakjait, mint Sherlock Holmes vagy Batman. A film végére pedig még valóságosabbnak is hatott az orosz verzió, mint a jól ismert nyugati alternatívák.
A Grom őrnagy és a pestisdoktorban adott egy még sapkájával is Sherlock Holmest idéző főhős, Igor Grom (Tyihon Zsiznyevszkij), aki a szentpétervári rendőrség egy különc figurája - a sajátos eszközeivel és módszereivel a legtöbb bűntény végére pontot tesz, a bűnösöket pedig rács mögé juttatja. Illetve juttatná, ha nem lenne annyira korrupt a rendszer, hogy a gazdagok minden egyes félresiklása következmények nélküli lenne.
Miután a városi igazságszolgáltatás ismét kudarcot vall, amikor egy halálos gázolásnál kellene ítéletet mondani egy tehetős család ifjú sarja felett, színre lép a vizuálisan igazán tetszetős pestisdoktor karaktere. Az önbíráskodó igazságosztó hitvallása és tevékenysége gyorsan nagy népszerűségre tesz szert a pórnép körében, ami végül a feje tetejére állítja az amúgy sem békés szentpétervári hétköznapokat.
A pestisdoktor már csak kinézete alapján is Batmant juttathatja a nyugati néző eszébe, és koncepciójában is a DC Univerzum közkedvelt figurája nyomdokában lépdel (gazdag, éjszakánként akciózik, a tökéletlen rendszer kihasználói ellen lép fel) - annyi különbséggel, hogy ő nem áll meg az ártalmatlanításnál, hanem végez az áldozataival. Ám még ez a jellemvonása sem feltétlenül idegen Batmanhez képest, ha felidézzük azokat a legendás történeteket és párbeszédeket a képregényekből a Denevér és Joker között, miszerint nincs egyik a másik nélkül. Erre a dilemmára is végül csattanós megoldást kínál a Grom őrnagy és a pestisdoktor, tovább nyújtva azt a bizonyos görbe tükröt a nyugati szimbólumok ellenében.
Bár a főhős több ponton is Sherlock Holmesra affektál - még a Robert Downey Jr.-os verzió előretervezését is imitálja, majd maradva a kifigurázós vonalon végül ki is dobja azt a kukába - a társai is, mintha a Doyle regényekből léptek volna elő. Az újonc rendőr, Gyima (Alekszand Szetejkin) Dr. Watson, míg a minden lében kanál újságíró, Yulia (Ljubov Akszionova) éppenséggel Irene Adler alteregója is lehetne, csupán annyi nüansznyi változtatásokkal, hogy echte orosz karakterek lehessenek.
Az ismert forrásokból összeollózott történeteknél igen könnyű elhasalni - vagy egy követhetetlen katyvasz lesz, vagy a karakterek lesznek túlságosan is mesterkéltek -, a Grom őrnagy és a pestisdoktor mégis működőképes formulát bontakoztat ki a játékideje során. Felismerjük a nyugati kultúra ismerős alakjait a történet szereplőiben, sőt talán rá is döbbenünk, hogy ezúttal pont a mi gyerekkori hőseink válnak a vicc célpontjává - a slusszpoén, hogy talán teljesen jogosan. Mert ugyan mégis mi tartja hosszú távon vissza Batmant attól, hogy a már kiépített hatalmával ne éljen vissza? És mi a garancia arra, hogy a Holmeshoz vagy Gromhoz hasonló detektív zsenik a különcségükből fakadó elszigeteltségük nyomán ne fordítsanak végleg hátat a mindennapi embereknek? Előbbi kérdésben igen komor, míg utóbbiban azért pozitívabb kicsengésű üzenetet hordoz Trofim direktor filmje.
Ám ha eltekintünk a görbe tükröktől és a nyugati szimbólumok dekonstrukciójától, még mindig kapunk egy izgalmas és látványos történetet, aminek különlegességét pont az adja, hogy egy színtiszta orosz alkotás - orosz alapanyagból, orosz szereplőkkel, orosz rendezővel készült el, és ezt nem is akarja palástolni. Mindezt pedig megfejeli azzal, hogy orosz gyökerei ellenére is beleássa magát a korrupció és a társadalmi különbségek fajsúlyos problémájába anélkül, hogy ezeket valamilyen nyugati fenyegetéssel magyaráznák meg. A számtalan, nyugati filmből ismert orosz sztereotípia után felüdülés látni egy olyan alkotást, ami nem homogén (gonosz) közösségként mutatja be Oroszországot, hanem képes feltüntetni az itt élő emberek sokszínűségét. Persze mindezt egy olyan hangulatsziruppal leöntve, amit a világ túlsó feléről sosem fognak tudni autentikusan visszaadni a hollywoodi dollármilliárdok ellenére sem.
