Senkit ne tévesszen meg a film címe, valamint az, hogy a főszereplő az a Keanu Reeves, aki újabban akcióhős-újjászületésen ment keresztül a John Wick-filmeknek köszönhetően. A címben jelzett "hajsza" merő megvezetése a befogadónak, Reeves pedig amilyen tűpontosan küldte az ólmot az ellenségei fejében az említett akció-opuszokban, olyan szinten lőtt mellé Matthew Ross filmjében. Helyesbítek: Matthew Ross maga lőtt mellé a rendezésével.

A történet egy gyémántüzérről szól, akit Szentpétervárra szólít kötelessége: el kell passzolnia egy rakat gyémántot, amelyet még nem tudott megszerezni, közben társát keresi, aki lelécelt. Természetesen semmi nem megy terv szerint, a gyémántok és a társ csak nem akar megkerülni, a hurok szorul a nyak körül, arról nem is beszélve, hogy szerelembe is esik egy helyi lánnyal.

Az alapul szolgáló sztorival önmagában még nincsen baj, a kivitelezés azonban már sokkalta inkább hagy maga után kívánnivalót. Matthew Ross már a film elején megüti azt a búskomor hangvételt, amely aztán egész végig kitart és még időben jelzi, hogy komótos tempóban kíván haladni, így tényleg senki ne essen abba a hibába, hogy egy rapid rohamban haladó akciófilmet vár. Könnyedén el tudom képzelni, hogy egy értő rendező és forgatókönyvíró keze alatt ez az alapanyag egy értékelhető, drámai, feszült, kvázi-egzisztencialista thrillerré kerekedett volna ki, Ross ezzel szemben láthatóan minden energiáját abba ölte, hogy főhősét folyamatosan teljes katatón állapotban láttassa. Keanu Reeves-nek pedig ez kétségkívül jól áll, egy egész pályafutást szentelt ennek a minimalista, búsongó típusnak az eljátszására (mondom ezt úgy, hogy Reeves-et nagyon tisztelem, mint színészt), ám ez is csupán akkor működik, ha van mögötte egy karakter, aki után érdeklődünk. Scott B. Smith forgatókönyvíró ugyan tesz némi kísérletet arra, hogy egy teljesértékű személyiséget kerekítsen belőle, ez a kísérlet mégis meddőnek bizonyul. Kapcsolata az orosz lánnyal alulírt, az ebből fakadó dráma pedig megalapozatlannak hat - tudjuk ugyan, hogy Lee feleségével való kapcsolata problémás, ám a forgatókönyv ezt csak "elmondom, nem mutatom"-módszerrel adja a néző tudtára, amely ezáltal egy torzó lesz csupán. Reeves sztoikus ridegségét valamelyest ellensúlyozza ugyan Ana Ularu természetes játéka, de túl sokat ő sem lendít a dolgokon. Kettejük szenvedélyét a rendező nem hogy takaréklángon, de majdhogynem fagypontban közeli állapotban tálalja elénk. Ha egyszer egy filmnek centrális motívuma a szerelem, akkor ez igencsak problémás, a Gyémánthajsza pedig ha mégoly bizonytalanul is, de mégiscsak ebben a territóriumban igyekszik lépkedni.

A hanyagul odakent fatalista szerelmi történetnek helyt adó cselekmény a többi ponton is kudarcba fullad: folyamatosan szeretne adni valami pluszt, de komolyságának csak a már említett lajhártempóval és a minimálisra vett karakterrajzzal ad érvényt (helytelenül). Nem lenne rossz, ahogy hősét egy a tankönyvbe illő hőstípustól eltérő ábrázolásmóddal festi meg - egy jelenet során például el is látják a baját, miután gerinces amerikaiként szegény orosz lány védelmére kel -, de ez kicsiny érdem csupán, amellyel érdemben nem kezd semmit. Amiként a végső összecsapás rög egyszerű és a maga módján egészen remek zárlatával jelzi, nem kíván hagyományos értelemben katartikus filmélménnyé válni, de nem ártott volna mégis valamiféle élettel, bővebb tartalommal megtölteni a képsorokat. Ezek mind ízelítőt adnak csak arra vonatkozólag, hogy mi járhatott a fejében az alkotónak. Ötletek, apró finomságok, melyek csak még bosszantóvá teszik, hogy a végeredmény egy ennyire unalmasan kivitelezett, minden izgalmat nélkülöző, tesze-tosza alkotás lett.