A svéd igazságszolgáltatás egyik legnagyobb baklövése és jogi káosza volt Thomas Quick, azaz Sture Bergwall (David Dencik) esete. A férfit sorozatgyilkosként tartották számon, mivel beismert 30 gyilkosságot, ebből 8 miatt el is ítélték, majd egy elmegyógyintézetbe zárták. 2008-ban egy oknyomozó újságírónak, Hannes Råstamnak (Jonas Karlsson), és társának Jenny Küttimnek (Alba August) azonban gyanús lett az ügy.
Annak, aki nem ismeri Bergwall történetét, érdemes anélkül leülnie a film elé, hogy utánaolvasna, mivel tele van játszmákkal az állam, a beteg, az újságíró és az orvosok között, akik azt próbálják bizonygatni, a férfi vajon tényleg bűnös-e. Ebből a szempontból izgalmas true crime alapokkal rendelkezik - például él az információközlő inzertekkel -, és sötét tónusú skandináv krimit ígér, aminek bizonyára csorbítja az élét, ha tudjuk az ügy kimenetelét.
A cselekmény előrehaladtával egyre több részletre derül fény, mind Bergwall kórtörténetéről vagy családi hátteréről, mind Råstam gondjairól, ugyanis a szereplők közül ő a való életben már nem él. Hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták, amelybe 2012-ben belehalt, a film pedig nagy hangsúlyt fektet az ő küzdelmeire és a versenyfutására az idővel. Az emberi dráma aspektusa egyre erősebbé válik, arányaiban mondhatjuk is, hogy nem Bergwall áll a középpontban, hanem Råstam, a film hangsúlyait és hangvételét tekintve sokkal inkább memoárrá avanzsál a végére a film. E jellegzetességek - a tényfeltáró nyomozás és a magánélet szerepe - még viszonylag koherensek, még ha az is az érzésünk, hogy nem arról szól a film, amit ígér (a Gyilkos szerepben beszélő cím, ahogy az eredeti, a Quick, valamint a szintén használt The Perfect Patient is, de egyik sem fedi kellően a valóságot).
Míg a film első fele a megszállottságot körvonalazza, a karaktereket mélyíti, az előítéleteket igazolja, a magány, a kétkedés és a bizalom kérdését járja körbe, addig a második egy óra a traumák feldolgozását, a függőséget és az érintettek mulasztásait mutatja be. Utóbbi tálalása azonban bántóan idegen. Bergwall elítélésében többek között nagy szerepe volt az orvosoknak, ápolóknak, intézményvezetőnek, és a mizéria résztvevői egymást felülmúlva befolyásolták a bizonyítékokat és diagnózisokat. Mikael Håfström a régmúlt nyomozást szinte fekete komédiába ágyazva festi le, a Bergwall kezelésében érintettek játéka teátrális, szinte némafilmes, és a zenei aláfestés (amire egyébként is jellemző, hogy tolakodó, erőltetetten drámai) itt igazi vígjátéki hangulatot idéz.
Értelmezhető ez állásfoglalásként, miszerint egy ócska színjáték volt az egész cécó, ahol mindenkit az orránál fogva vezettek, és minden egyértelműség ellenére ki-kinek sikerült elérnie a maga célját. Komikussá teszi, kifigurázza a személyzet alkalmatlanságát és az orvos-páciens manipulatív kapcsolatát. Ugyanakkor ég és föld az eddigi és ennek a hosszabb flashback-betétnek a hangulata, nincs köztük szerves átmenet, emiatt úgy tűnik, mintha egy másik filmet néznénk. Kifejezetten zavaró ez a stílusváltás, kizökkenti a nézőt, és minden gunyorossága ellenére mégsem elég meggyőzően képviseli, hogy akkor mit is akartak ezzel üzenni pontosan.
David Dencik hihetően formája meg Bergwallt, ő a film húzóereje, és félelmetes a hasonlóság a színész és a férfi között. A Jennyt alakító Alba August csak sidekick marad, pedig a kezdetekkor úgy tűnik, nagyobb jelentősége lesz a képességeinek, minthogy egyszerű titkárnő legyen. Pontosabban a tudósítók konkrét nyomozása vajmi kevéssé van bemutatva, ezért ezzel kapcsolatban csak spekulálni lehet. Hármójuk közül épp Råstam karakterábrázolása tűnik meggondolatlannak. Jonas Karlsson játékára nem lehet panasz, de Håfström olyan tehetetlennek és amatőrnek festette le az elvileg sokat látott oknyomozó újságírót, ami egészen hihetetlen. Bergwall igen hírhedt volt, tartottak tőle, és a természetes szorongás bizonyára még a tapasztalt szakembereket is elfogja, de Råstamot rendre megfogják az interjúalanyai, ami nem magyarázható az egyre romló egészségi állapotával.
Mikael Håfström otthonosan mozog a horror-thriller zsánereken belül (Kisiklottak, 1408, A rítus), és önéletrajzi ihletésű könyv adaptációjával is próbálkozott már (Könyörtelenek), bár filmjei nem aratnak mindig osztatlan sikert. A Gyilkos szerepben nem egy erős krimi-dráma, köszönhetően főleg a koncepciótlannak tűnő stíluskeveredésnek és eltolódó fókusznak. Tulajdonképpen nem tudni, miért dolgozta fel Håfström a leghíresebb svéd sorozatgyilkosnak tartott Bergwall életét. Pluszban az egy filmre jutó szemüveg fel- és levételek száma közelít a maximumhoz.
