Brian DePalma visszatért, és hozta magával Hitchcock szellemiségét. Hellyel-közzel.
Hirdetés
Na persze közel sem feledhetetlenül, de mindenképpen tisztességesen. Az olyan klasszikusok rendezője, mint a Sebhelyesarcú, az Aki legyőzte Al Capone-t, vagy az első Mission: Impossible, fogta a francia Szerelmi bűnök című filmet, és az ő Hitchcock-i stílusával átitatva remakelte, némileg nagyobb (pontosabban felkapottabb) nevekkel – nem mintha az eredetiben szereplő Kristen Scott Thomas teljesen ismeretlen lenne a moziba járó közönségnek. Az eredmény pedig egy némileg régimódi, erotikával fűtött, itt-ott felesleges csavarokkal tarkított thriller lett.
Adva van egy reklámügynökség, és az ott dolgozni és érvényesülni próbáló Isabelle (Noomi Rapace), és főnöke, a gátlástalan Christine (Rachel McAdams). A köztük lévő, végletekig fokozódott szakmai és érzelmi rivalizálásába nyerhetünk bepillantást, amibe mindkét oldalról csatlakoznak be felek, ilyen vagy olyan módon. A sztoriról kár is lenne ennél többet elmesélni, és nem azért mert annyira eredeti, vagy ötletes lenne. Sőt. A tapasztaltabbak könnyen rájöhetnek bizonyos fordulatokra, amiken itt-ott DePalma még próbál is csavarni, de van, hogy teljesen feleslegesen.
Ami miatt mégis a rendező egy minőségi munkájáról beszélhetünk, az egy egyszerű szóval összefoglalható: stílus. Persze korántsem eredeti, sohasem látott elbeszélésmódról beszélünk, de mindenképpen élvezetesről. Köztudott, hogy DePalma Hitchcock egyik legelkötelezettebb rajongója, akit már inkább megidéz filmjeiben (mint például Travolta egyik első táncos lábú skatulyából való kitörésében, a Halál a hídonban), mintsemhogy egyszerűen tisztelegjen előtte. És ez a főhajtás jól áll a filmnek, és jól áll a színészeinek. A legutóbbi Sherlock Holmesból átemelt Noomi Rapace és Rachel McAdams kettőse (a szintén onnan kölcsönzött Paul Anderson-nal kiegészülve) jól működik, főleg utóbbi. Igaz, McAdams szerepe hálásabb a gátlástalan, szexuális játékokat sem megvető Christine szerepében, de a kezdetben szürkének tűnő Rapace is kimutatja oroszlánkörmeit, amikor kell. A két gráciához pedig csatlakozik egy harmadik is a fiatal Karoline Herfuth személyében, aki pár perces jelenlétében is bizonyítja tehetségét.
Mindezek ellenére a Gyilkos vágyak nem említhető egy lapon DePalma korábbi klasszikusaival. A felvezetés az első igazi fordulatig túl hosszú – még ha némileg szükséges is – így a film egyenetlen, amit a már sokszor emlegetett, olykor felesleges fordulatok csak tarkítanak. Ugyanakkor a rendező újabb tiszteletadása példaképe előtt – ami különösen a fináléban ütközik ki – azt mondatja velem, hogy egy DePalmához hasonló öreg kutyának már nem feltétlenül kell új trükkökkel elkápráztatnia a nagyérdeműt. Egy XXI. századi Hitchcock filmet nézni pedig minden filmrajongónak csak öröm lehet. Akkor is, ha az nem a legsikerültebb.
Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!
Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.
