Ha maradnék - Kritika

A főszereplő lány (Chloe Grace Moretz) különleges, nem olyan mint a korabeli tinédzserek, de még csak a családtagjai közül is kilóg: rockzene helyett szívesebben hallgatja Beethoeven-t és a többi klasszikus komolyzenét, gitár helyett inkább a cselló húrjai közé simítja ujjait. Szülei és kistestvére inkább metálban utaznak, édesapja a beszédes nevű Nasty Bruises nevű zenekarban csapott a húrok közé, ezért volt is nagy megdöbbenés, amikor fény derült a kislány érdeklődési körére. De nem elég, hogy a közösségben, melyben él különcnek számít ebből a szempontból (nem egy csúnya, kiközösített lányról van szó, nem utálják társai, csupán olyan, aki nehezen veszi rá magát arra, hogy metálkoncertre járjon és pogózzon), életének potenciális szerelme is épp egy rockzenekar énekese. De a szerelem ugye nagy úr, az ember ebben az esetben igyekszik a másik életébe minél jobban beleilleszkedni és elmerülni a világába.

Mia édesapjának van egy megfigyelése a filmben, mely a film egyik legfőbb és véleményem szerint legfontosabb gondolata, miszerint ha valaki fiatalon kezd el zenélni, akkor az két okra vezethető vissza: vagy be akar csajozni/pasizni, vagy pedig annyi düh van benne, amit csak a zenével tud kifejezni, kiengedni magából. Mia azonban egyik kategóriába se tartozik, ő a zene színtiszta élvezete és szeretete miatt játszik, elég csak megfigyelni a baleset előtti pillanatokban az arckifejezését, ahogyan Beethoevent hallgatja: átszellemülten figyeli a tovasuhanó havas tájat, miközben a zene szinte egy plusz dimenzióval tölti be a pillanatot. Adam vele ellenben dühből zenél; szülei elváltak, nem kapott gyerekkorában szeretetet (nem úgy, mint Mia, aki példaértékű családi közösségben nőtt fel és nagyon sok szeretetet és törődést kapott), így a nézeteltérések a lány és ő közte már eleve adottak és szinte elkerülhetetlenek.

Ezt az ellentétet egy ideig jól kezeli a film. Egészen addig, amíg rá nem telepszik a cselekményre a tinirománcok megszokott, klisés, érzelgős hangvétele. A két főszereplő karaktere túlmegy egy tinirománc összes fázisán (romantika, összeveszés, kibékülés, féltékenykedés) és ezeknek egy része hiteles és jól eljátszott, ám a nagy részét a giccs szövi át, bár makacs tény, hogy Chloe Grace Moretz újfent bebizonyítja, hogy nagyon tehetséges színésznő. Bármiféle túljátszás és hiteltelenség nélkül vonultatja fel az érzelmek több skáláját. Nem vitás, hogy ha megússza a tinédzserszínészettel járó poklot, akkor felnőtt korában egy érett, igazán értékes színésznővé fog válni. Érdekes módon, amely lehúzza a filmet, illetve én személy szerint valamelyest feleslegesnek éreztem, az a testen kívüli állapot bemutatása. Lévén, hogy a film legerősebb szála a két fiatal közti ellentétek feloldása és a másik életébe való befolyása és elfogadása (mely szál így óhatatlanul is egy picit másodsorba szorult), a kómával járó szál nem más, mint puszta ok arra, hogy a főszereplő minderre visszaemlékezzen és megismerjük az életét. Arról nem is beszélve, hogy amit magával hoz az hatásvadász giccs és zsebkendő közelségét igénylő jelenetek sora, főként a film végén.

Hogy ez feltétlen rossz lenne? Nem mondanám, hiszen a Ha maradnék így is megérintett több jelenetével (a hatásvadászattal olyan nagyon nem vetették el a sulykot, még éppen nem estek át a ló túlsó oldalára), szóval valamit jól csinált. A problémám csupán azzal van, hogy a giccs oltárán a film legtöbb igazi erényét szépen feláldozták és végül a szipogás közepette az ember meg is feledkezik arról, hogy itt valahol egy másik, jobb alkotás is elkészülhetett volna. https://www.youtube.com/watch?v=LenZ1avbmvg

Oldalak: 1 2