A 2003-as Halálos kitérő nem volt egy különösebben jó horror, de a célnak megfelelt és korrekt darabnak bizonyult a hegyi kannibálokról szóló slasher. A franchise megélt öt folytatást (volt köztük előzmény is), melyek közül egyik sem került mozikba, hanem egyenesen DVD-re készültek. Ebből borítékolni lehet a minőségüket, ám egyesek úgy gondolták, hogy a hetedik filmmel itt az ideje a teljes újraindításnak. Volt értelme? Igen és nem.
Hat barát kirándulni indul a virginiai hegyekbe és letérnek az ösvényről, holott a faluban megmondták nekik, hogy ne tegyék. A fiataloknak nyoma veszik, s néhány héttel később az egyik lány apja megelégeli a várakozást, s eltervezi, hogy megkeresi gyermekét.
Mivel egy rebootról van szó, nagyjából arra lehetett számítani, amit az első rész kínált, csak elcsépeltebb kiadásban, kevesebb kreativitással és néhány változtatással. A cselekmény első fele ennek eleget is tesz, hozza a bevett sablonokat, csak modernizálva. Karaktereink egyszerűek, megfelelnek a mai sémáknak. Adott a nagyszájú fehér srác, pózer hipszter csaj, ambiciózus fekete Adonisz, meleg latin pár és persze a final girl, azaz a túlélő lány, akiről az első perctől kezdve lerí, hogy a végéig velünk marad.
Nem különösebben érdekesek, áldozatnak pont megteszik, s a rövid felvezetés után be is kezd a film. Csapdák, összetűzések, menekülés, van itt minden, az összkép pedig működik. Majd a cselekmény felénél jön a legnagyobb változtatás. A rebootban ugyanis nincsenek eltorzult arcú hegyi kannibálok, hanem egy komplett falu vigyáz a törékeny ökoszisztémájára, melyet a városi fiatalok megbolygattak. Nekem speciel baromira tetszett eme húzás, ötletes lépésnek bizonyult, sőt, még némi társadalomkritika is szorult belé. Ez több mint biztató kezdés egy sorozat hetedik darabjától, kár, hogy aztán a későbbiekben nem tudták tartani a színvonalat.
A karakterek egyre több idióta döntést hoznak, teljesen megalapozatlan és következetlen dolgokkal találkozunk, s kicsit olyan katyvasszá alakul át mindez, mintha Mike P. Nelson nem tudta, volna mihez is kezdjen az amúgy nem túl bonyolult alapanyaggal. A játékidő 110 perc, ami indokolatlanul sok, arról nem is beszélve, mennyire túl van nyújtva az utolsó harmad. Csűrik-csavarják a szálakat, de már semmi értelme az egésznek, az események inkább további kérdéseket, ezzel egyidejűleg átgondolatlanságokat eredményeznek. A zárójeleneten már csak kínomban fogtam a fejem.
Kár érte, mert remekül indult, volt benne lehetőség, újdonságok és habár ijedezni nem lehet, a gore és a vérmennyiség abszolút tisztességes, ahogy egy slashernél kell. Sokaknak talán nem tetszik az új irány, de én kifejezetten örültem a kicsit másfajta fenyegetésnek, pont ezért bosszantó, hogy a cselekmény második fele mennyire félrement. Sajnálatos, bár még így is ez a franchise második legjobban sikerült darabja, noha ez önmagában nem túl nagy érdem. Talán ideje lenne tovább haladni az úton, hogy ne legyen részünk több halálos kitérőben.
