Ha maga William Friedkin, a modern horrort újradefiniáló Az ördögűző rendezője dicsér egy horrorfilmet és a mozi visszatérésének egyik legfőbb bizonyítékának mondja ki, akkor arra - a szokásos kétkedések mellett persze - érdemes odafigyelni. A 3 évvel ezelőtti Hang nélkül nem csupán koncepciójával lepte meg a közönségét (bármiféle zajra támadó szörnyek lepte világban próbál meg túlélni egy család), de annak kivitelezésében is, ráadásul mindezt a családfőt is alakító John Krasinski rendezésében, aki a legtöbbek fejében a málé Jim volt az amerikai The Office-ból. Persze a filmnek voltak (és vannak) azóta is hangos kritikusai, a logikátlanságait cafatokra szedő fotelítészek éppúgy, mint hivatásos kritikusok, mondván az ilyen dögöket a profin hangszerelt kormányok és tudósaik is már biztosan hatástalanították volna és a többi. Aztán mit ad isten, azóta jött a valóságban is egy világjárvány, 1 évre szinte mindenki a saját otthonának a börtönébe kényszerült, elővigyázatosabbnak kellett lennie a túlélés, a saját és mások érdekének védelmében, vagyis egy láthatatlan vírus hasonló mód leterítette a saját nagyságába vetett hitű emberiséget. Ez pedig ad egy különösen új, plusz színezetet Krasinski folytatásának, amely premierjét pont a covid-19 tavalyi kitörése kapcsán tologatták mostanáig.
A Hang nélkül 2 sok szempontból tipikus folytatás: nagyobb, drágább, látványosabb. Üresebbnek viszont semmiképp sem lehetne mondani, mivel a most már elsősorban rendezői minőségében jelen lévő Krasinski rettentő ügyesen villogtatja rendezői képességeit. Néha már-már tényleg úgy hathat egy-egy vizuális megoldás láttán, hogy azt mondja a mai plázamozin nevelkedett közönségnek (miközben alapjaiban filmje is megmarad persze plázamozinak), hogy "Nesztek! Így kell filmet csinálni. Legalábbis így kellene."
Krasinski tényleg parádésan érti a filmet, mint audiovizuális médiumot, erre már a nyitójelenet is kiváló bizonyíték, amelyben ügyesen bővíti ki az első filmben megszerzett ismereteinket a lények megérkezésének az első napjával. Ami bravúros az egész szekvenciában, hogy hiába mozgat meg nagyobb mértékű statisztériát, mint amennyi az első film teljes stábját kitette, végig hiteles tud maradni a címhez és a koncepcióhoz: minimalista dialógusok, a hangok rettentő tudatos használata egy végtelenül feszült jelenetben. Nem csoda Friedkin hozsannája és ez még csak a nyitójelenet, amely egyben definiálja is a folytatás nagyobb léptékűségét.
Elvégre a most már csonka családnak pont a biztonságukért felelős Lee nélkül kénytelen boldogulnia és kilépnie a nagyvilágba. Abba a világba, amiből az első részben evidens módon nem sokat kaptunk és amelyről csak most tudjuk meg, hogy mennyi veszélyt is rejt és mennyi mindent is veszített az eltelt idő alatt. Például az emberséget. Krasinski, valamint - és most jön az igazi horror - a producer, Michael Bay ügyesen belátták, hogy a téteket növelni kell, a világot ki kell terjeszteni. Ezzel együtt viszont valami kicsit el is veszett az első részből: talán annak kiszámítható egyszerűsége, de még inkább az újdonság varázsa. Tévedés ne essék! Most is izgatottan fogunk figyelni arra, hogy a mozi székébe süppedve (mert egy ilyen film esetében a mozi közönségével együtt kell hüledezni és borzongani) nehogy hangosan szürcsöljük a kólát, vagy rágcsáljuk a nachost, ez azonban már rutinnak hat és ez az, amit Krasinskinak nem sikerült megújítania, amihez nem tudott hozzáadni (az, hogy az ember még a rémeknél is iszonyatosabb tud lenni, nem számít újdonságnak), így a feszült szörnyhorrorból lett egy feszült túlélő horror, szörnyekkel.
Hogy ki melyiket preferálja jobban, azt majd mindenki eldönti maga, de szerencsére az látszódik, hogy Krasinski még úgy is új utakat keresett, hogy azért vissza-visszatekint az első rész kultikus momentumaira. Ugyanakkor filmjét a kiállásán túl is tükörképként állítja az első részhez, elsősorban a most is zseniális Cillian Murphy figuráján keresztül. Ő a tökéletes ellentétpárja Krasinski Lee-jének. Míg utóbbi a családjáért igyekezett megtenni mindent, ők voltak a legfőbb hajtóereje a túlélésben, Emmett figurája már a gyászba és a magányba belekeseredett figura, aki jóformán már tényleg csak a halált várja, ha a túlélési ösztöne nem lenne erősebb. Általa, valamint az első rész bájosan tehetséges Millicent Simmondsának hála a film továbbra sem veszít érzelmi faktorából és úgy tűnhet ugyan, hogy Emily Blunt és Noah Jupe kettőse partvonalra szakad, nekik is megvan a maguk szerepe, súlya, útja és míg például az első film érzelmi katarzisa a film végére jutott Krasinskinak, itt ezt a film közepén kapjuk meg a feleségétől és megint csak zseniálisan: szavak nélkül, képekbe foglalva emberek egész kapcsolatát, mégis az érzelmek valóságos tárházát felvonultatva. Bravó!
Ráadásul a zárójelenettel egy olyan ügyesen rejtve maradt, a filmen végigvonuló motívumra futtatja ki Krasinski a filmje üzenetét (és ezt teszi jobbára suttogva, dialógusok nélkül), amely mindenképpen elismerést érdemel. Ezzel még (talán) az is megbocsátható, hogy a film érezhetően egy trilógia középső darabja, sokkalta lezáratlanabbnak hat, mint legutóbb. Az már kevésbé elnézhető, hogy ugyan a rendező most is él néhány hatásvadász jump scare-rel (hozzáteszem: ügyesebben, mint legutóbb), vagy akad olyan jelenet, ahonnan Marco Beltrami amúgy most is hol végtelenül feszült, hol szívig hatoló zenéjét ki lehetett volna vágni a nagyobb hatás érdekében, de a fináléban így is akadnak logikai bakugrások és egy most is csúnyán elpazarolt, statiszta szerepre kárhoztatott Djimon Hounsou.
Mindezek ellenére is azonban megérte a várakozást a Hang nélkül 2, amivel az az érdekes helyzet állt elő, hogy ugyan az előd szimpla egyszerűségéhez, újdonsült erejéhez nem ér fel, filmként profibban van elkészítve, vagy inkább fogalmazzunk így: a nagy büdzsének hála szembeötlőbben profibbnak hat. Ez pedig mindenképpen megérdemel egy néma elismerést.
