Harmadnaposok – Kritika

Ha megnézzük a stáblistát, már az is árulkodó. Ha egy filmet úgy reklámoznak, hogy a „Priscilla, a sivatag királynője” rendezőjétől, akkor gyaníthatjuk, hogy gáz van. Elvégre az átlag filmnéző azt se tudja, hogy egy közel húsz éves, transzvesztitákról szóló filmről beszélünk Guy Pearce-szel és Hugo „Smith ügynök” Weaving-el. Ehhez még hozzá vehetjük a Halálos temetés íróját (Dean Craig), aki nem volt rest egyetlen sikeres művét amerikanizálni, és ennek tetejébe még megkapjuk Olivia Newton-Johnt is az egyik mellékszerepben, akinek utolsó valamire való sikeréért 1978-ig kell visszautaznunk. Ez persze nem eredményezné azt, hogy feltétlenül rossz filmet kapjunk, csak a probléma ott kezdődik, hogy a filmből hiányzik, ami a már emlegetett Másnaposokban benne volt: a szív és a lélek.

Mert ott a vicces alaphelyzet is valahol ismerős volt a nézőnek. A legtöbben már ébredtek úgy egy áttivornyázott éjszaka után, hogy nem emlékeztek az eseményekre pontosan, és nem bírtak az ismerősöktől bocsánatot kérni illuminált állapotukban elkövetett cselekedeteik miatt. Ez megteremtett egy nosztalgiával vegyes hangulatot, mintha már ismernénk a szereplőket, és közben kiderült róluk, hogy a maguk módján szerethető karakterek. Már ezeken az alapokon elbukik a Harmadnaposok, mert ha volt is valaha bárki esküvőn, kétlem, hogy egy vezető beosztású politikus lányának a menyegzőjén parádézott a haverokkal, és kábszerek, nőnek öltöztetett kosok, drogdílerek miatt kellett volna aggódniuk. Pedig az angol David-nek pont ezzel kell szembesülnie, miután egy trópusi vakáció során megismerkedik élete szerelmével, az ausztrál Mia-val, így gyorsan a lagzi mellett döntenek, és ide a srác teljesen életképtelen haverjait is meghívják: a folyton tahó, legjobb barát titulust birtokló Tom-ot, a folyton aggodalmaskodó Graham-et, valamint a szerelmi bánatán túllépni képtelen Luke-ot.

Ahogy korábban jeleztem, ezekből még ki lehetett volna sütni egy leheletnyivel élvezetesebb vígjátékot, a probléma az, hogy a játékidő első felében nem csak a poénok erőltetettek, hanem ami működne, az is rosszul van felvezetve. Az pedig különösen fájó, hogy az említett nőimitátorok kalandjai után a rendezőnek, csak erőltetett meleg sztereotípiák puffogtatására futotta, hogy a kulturális különbségekből adódóakról ne is beszéljünk. Viszont igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem mosolyodtam el a film alatt. A film valahol – a valóban vicces – köszöntő beszéd környékén az egymásra pakolt abszurdabbnál abszurdabb helyzetekből adódóan elkezd javuló tendenciát mutatni, és a szereplőktől se viszket a tenyerünk annyira, mint az első félidőben. Ez különösen igaz a vőlegényt „alakító”, Timothy Olyphant-ra hajazó Xavier Samuel-re, aki a Másnaposok Justin Bartha-jával szemben kevésbé passzív figura, de a prímet még így is Tom és Graham karakterének kettőse viszi.

A címválasztásért most nem ítélném el a forgalmazót – még ha becsapós is – elvégre nekik is meg kell élni valamiből, és az ausztrálok ezt tekintik a saját Másnaposokjuknak, így nem lennék meglepve, ha más országokban is hasonló címmel jelenne meg. A Harmadnaposok tipikusan az a film, amin egy rekesz sörrel akár még jól is szórakozhatsz, hiszen másnapra úgyis elfelejted az egészet. https://www.youtube.com/watch?v=ZXu-K4_GO5w

Oldalak: 1 2