Szakonyi Noémi Veronika bemutatkozó műve számos fesztivált megjárt, itthon még tavaly debütált a miskolci Cinefesten (ahol elnyerte a Zukor Adolf nagydíjat), a rendes moziforgalmazásra mégis idáig várni kellett, holott a világ minden tájáról pozitív visszajelzésnek örvendhettek az alkotók. Persze jobb később, mint soha, ugyanis a Hat hét egy olyan alkotás a hazai palettán, amit kár lenne kihagyni.
Zsófi (Román Katalin) 17 esztendős, érettségi előtt álló lány, aki versenyszerűen pingpongozik és a profi sportban látja a kiutat a nem éppen idilli életéből. Amikor teherbe esik, teljesen felbolydulnak a mindennapjai és úgy dönt, hogy örökbe adja a születendő babát egy házaspárnak. A törvények értelmében a születés után hat hete van meggondolnia magát.
A Hat hét eredetileg dokumentumfilmnek készült, ám a stáb végül úgy döntött, hogy nagyjátékfilmként mesélik el a történetet. Ez a stílus végigkíséri a művet, de nem merül ki egy szimpla szociodrámában. Már önmagában az érdekessé teszi a felütést, ahogy bekapcsolódunk a sztoriba. Zsófi egy ideje terhes, az apuka nem kíván részt venni a procedúrában, az örökbefogadó házaspár már megvan és lényegében csak arra várunk, hogy megszülessen a baba.
Eközben hősünk igyekszik boldogulni a mindennapokban. Környezetében csak nagyon kevesen tudják, hogy állapotos, ő pedig addig próbálja folytatni a sportot, amíg lehetséges. Ez természetesen nem megy zökkenőmentesen, ráadásul otthon sincs minden rendben. Édesanyja erősen labilis, megbízhatatlan, aki nem veti meg az alkoholt, míg kishúga szertelen és nehezen kezelhető. Egy ilyen környezetet és helyzetet a középpontba állítva rögtön arra asszociálhatunk, hogy egy komor és elviselhetetlenül nyomasztó film a Hat hét, amin legszívesebben eret vágnánk, de erről szó nincs. Szakonyi első filmeshez képest meglepően éretten és biztos kézzel dirigál, törekszik a realizmusra, ugyanakkor akadnak olyan szekvenciák (elsősorban az éjszakai jelenetek), melyek összemossák a valóság és a képzelet birodalmát. Nincs szükség hatásvadászatra és didaktikus szájtépésre arról, hogy Zsófinak mennyire rossz, minden érzelem és vívódás átjön egy-egy tekintetből.
Rengeteg múlt azon, hogy ezt képesek legyenek hitelesen ábrázolni és le a kalappal, mert a főhős személyében egy olyan komplex karaktert ismerünk meg, akiért akkor is lehet szorítani, ha semmi közös nincs bennünk. Határozott, céltudatos jellem, tudja mit akar, ám most teljesen új érzelmi és morális dilemmákkal szembesül, melyeket egy felnőtt sem feltétlenül tud kezelni, nemhogy egy tinédzser. A Hat hétben többször visszatér egyfajta kettősség és rétegeltség. Zsófi például zsigerből elutasítja az anyaságot, holott mindvégig ott van benne az ösztönös gondoskodás és felelősségtudat.
Az ő kálváriája nem csak a gyermeke sorsáról vagy a családról szól. Benne van a fiatalkori útkeresés, a döntéseink súlya, a magánytól, kirekesztettségtől való félelem. Szakonyi mindezt úgy jeleníti meg, hogy ne hasson se szájbarágósnak, se túl depresszívnek, ami egy ilyen témájú műnél külön bravúr. Egyedül a cselekmény kétharmadánál voltak aggályaim, hogy nem jó úton haladunk és az a bizonyos mélypont mesterkéltnek hat. Majd érkezik a zárás és szerencsére minden a helyére kerül. Egy olyan érzelmi tetőpontot élünk át, mely egészen addig szépen csendben lapult a háttérben és fogalmunk sem volt, hogy ki fog törni. Mégis így történt, mondanom sem kell, egyáltalán nem bántam.
A Hat hét egy realista szociodráma, valós és fontos társadalmi problémakörrel, mégis képes ennél több lenni, amit elsősorban a karakterközpontúságának köszönhet. Román Katalin első szerepében a vállán cipeli a filmet és megbirkózik egy pokolian nehéz feladattal. Egy olyan összetett személyiséget hoz tökéletesen, aki egyszerre határozott és vívódó, vad és gondoskodó, flegma és törékeny. Szakonyi remek tempójú, őszinte és átélhető filmet rendezett, mely bőven ad útravalót a stáblista legördülte után is. Úgy hat az érzelmeinkre és gyakorol ránk hatást, hogy észre sem vesszük, mindezt megkoronázva a csodás zárással. Hatalmas szükség van az ehhez hasonló filmekre és élményekre, melyeket hat hét után sem felejtünk el.
