Egyre ritkább és kisebb szerepvállalásai után különösen nagy öröm főszerepben viszontlátni Benicio Del Torót, a Netflix őszre időzített krimije ugyanakkor nem csupán a színész visszatérése miatt tűnt kecsegtetőnek az előzetes alapján. A Hidegvér bár nem váltja be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket, másfelől viszont az is biztos, hogy a végeredmény jócskán felülírja (többnyire azért pozitív értelemben) a prekoncepcióinkat.
Maga a történet semmi újat nem tartogat a műfaj kedvelői számára: a sikeres ingatlanügynök, Will Grady (Justin Timberlake) egy eladásra váró házban holtan találja szintén ingatlanosként dolgozó élettársát (Matilda Lutz), akit különös kegyetlenséggel, számos késszúrással gyilkoltak meg.
A gyanú rögtön a férfira terelődik, amikor kitudódik, kettejük magánéletét egy ideje már sötét viharfelhők árnyékolták be. A rejtélyes eset felgöngyölítését egy veterán nyomozó, Tom Nichols (Benicio Del Toro) kapja feladatul, aki karrierje során ezernyi hasonló ügyet oldott már meg, ám ez a gyilkosság most jócskán feladja a leckét a sokat látott detektív számára. A szálak kibogozása apránként Nichols életét is fenekestül felforgatja, míg végül már úgy tűnik, a nyomozó kizárólag önmagában bízhat, ha pontot akar tenni a szövevényes ügy végére.
A Hidegvér legmerészebb húzása, hogy a cselekmény (pontosabban a nyomozás folyamata) ezúttal nem a megszokott értelemben véve lassú folyású. Ebben a filmben nincsenek a gyilkossági eset súlya alatt összegörnyedő detektívek, akik a bizonyítékok aprólékos kielemzése érdekében saját magánéletüket is feláldozva, éjt nappallá téve dolgoznak. A leginkább megmosolyogtató példája ennek, hogy a házfelújítás közepén álló Nichols nyomozó a fix munkaidejében is konyhai csaptelepeket keresgél inkább az interneten, de rengeteg további jelenet ássa alá hasonló módon a filmben a fejünkben élő detektív archetípust. A főszereplőt láthatóan nem izgatja különösebben az elkövető kézre kerítése: a nap végén ő már csak egy üveg borra vagy kedvenc táncháza meglátogatására vágyik felesége társaságában. A ráérős, komótos tempóból következő hosszú egy helyben toporgást a nézők egy hányada jó eséllyel a játékidő felére megunja, és még bőven a várva várt leleplezés előtt kikapcsolja a filmet, pedig bátor döntés volt az alkotók részéről, hogy a nyomozási procedúra ábrázolásához egy fokkal realistább megközelítést alkalmaztak, mint a legtöbb hollywoodi krimi. Más kérdés, hogy ez a fajta elbeszélői struktúra 136 percen keresztül viszont valóban olyan érzetet kelt, mintha a készítők visszaélnének a türelmünkkel, pláne azzal együtt, hogy a konklúzió végül közel sem annyira csavaros, mint azt a forgatókönyv hiszi magáról.
Ehhez hasonlóan a casting is jogosan illethető az aránytévesztés vádjával. Justin Timberlake például továbbra sincs annyira jó színész, hogy egy lapon említhessük alakítását Benicio Del Toro minimalista eszköztárral operáló, bravúros játékával, de gyanút keltő kinézetén és viselkedésén túl a már jó néhány filmben bizonyított Michael Pitt által megformált karakter sem képes többet nyújtani az ügyeletes weirdo figurájánál. A Hidegvér igazi lelkét a sokat említett Del Toro adja, aki (forgatókönyvírói közreműködésének figyelembevételével) voltaképpen saját magára írta és osztotta a kizökkenthetetlen nyomozó szerepét. A Del Toro alakította főhős hidegvérű(!), rezzenéstelen nemtörődömségével minden jelenetében uralja a képernyőt, és leginkább a színész utánozhatatlan stílusának köszönhető, hogy a film így vagy úgy (és amennyiben átadjuk magunkat a történet lassú csordogálásának) végig le tudja kötni a nézőt. Del Toro alakításához egyedül a Nichols feleségét játszó Alicia Silverstone rövid jelenléte ér csak fel, a kettejük közötti kémia egyszerre élvezetessé és érdekessé teszi az erőteljes magánéleti fókusz által eredményezett, időközbeni kisebb műfajváltást.
Az eddigieken felül külön említést érdemel még Michael Gioulakis (Valami követ, Széttörve, Mi) operatőri munkája, valamint Yair Elazar Glotman filmzenéje: előbbi a fény-árnyék hatások ötletes, nem elcsépelt alkalmazásával, valamint nyomasztó kompozícióval, míg utóbbi a vonóshangok baljós, idegtépő fokozódásával szerez elvitathatatlan érdemeket a műfajilag elvárt feszültségteremtésben.
Jóllehet az eddig kizárólag videoklipek rendezésében utazó Grant Singer nagyjátékfilmes debütálása a legkevésbé sem újítja meg a finoman szólva is kifulladóban lévő stúdiófilmes krimiket, szokatlan fókuszú narratívája révén a Hidegvér mégis olyan élményt kínál, ami bár biztosan kikezdi egyes nézők ingerküszöbét, ám éppen e megosztó és merész húzása miatt (illetve Benicio Del Toro újfent lenyűgöző alakításának köszönhetően) tűnik ki a streamingszolgáltató saját gyártású alkotásainak túlkínálatából.
