Richard Linklater manapság takaréklángon ég, s noha voltak emlékezetes filmjei a közelmúltban (Everybody Wants Some!!, Apollo 10,5,) a 2014-es Sráckor óta nem kapott igazán nagy figyelmet egy műve sem. A Hit Man (A bérgyilkos, aki nem is volt magyar címet engedjük el) már a Velencei Filmfesztiválon is nagy sikert aratott, most pedig a saját szemünkkel győződhettünk meg a rendező remek visszatéréséről.
Gary Johnson (Glen Powell) főiskolán tanít, elvált, magának való, kicsit furcsa ember, aki szabadidejében besegít a rendőrségnek. Egy alkalommal bedobják a mély vízbe, ő pedig vonakodva, de él a lehetőséggel. Bérgyilkosnak adja ki magát, beszélget a megbízójával, felveszi a diskurzust, amivel később lebuktatja az alanyt. Kiderül, hogy hősünk igen jól játssza a szerepét, a letartóztatási rátája magas és élvezi a szituációt. A dolgok akkor borulnak fel, amikor vonzódni kezd legújabb kuncsaftjához, Madisonhoz (Adria Arjona), aki az erőszakos férjét szeretné megöletni.
A sztori igaz történeten alapul, valóban élt egy Gary Johnson nevű fickó, aki bérgyilkosnak adta ki magát, majd feldobta a megbízókat a rendőröknek. Kiváló felütés, rengeteg potenciállal, Linklater pedig pont annyit emelt át a valóságból, amennyit kell, a többit kibővítette egy szerteágazó műfajkavalkáddá.
A direktor ismert a részletes jellemrajzairól és ez a Hit Manben sincs másképp. Gary nem teljesen introvertált, szeret és tud beszélgetni emberekkel, csak a stílusa, témái, megjelenése teszik unalmasan átlagossá. Pont kapóra jön a személyiségcsere, a megbízóknak ugyanis rendre más és más figuráknak adja ki magát. Hol vidéki suttyónak, máskor öltönyös yuppie-nak, esetleg fenyegető pszichopatának. Az álcák egyszerre szórakoztatóak és rúgják fel a bérgyilkos mítoszt. Gary narratívájában bele is áll ebbe a téveszmébe, mert noha vannak olyan emberek, akik pénzért ölnek, a popkultúrában elterjedt, klasszikus bérgyilkos képet lerombolja. Madison feltűnése kavarja fel az állóvizet, a két fél rögtön, talán túl gyorsan is egymásra hangolódik, s a kémia bár tökéletesen működik, az első beszélgetésük sokkal inkább forgatókönyvszagú, mintsem reális. Kialakul a vonzalom, Gary pedig bennragad az általa játszott karakter, Ron bőrében.
Ő magabiztos, ami a szívén a száján, sugárzik az önbizalomtól. Hősünk tudja, hogy megütheti a bokáját, de nem tud parancsolni sem a testének, sem az érzelmeinek. Linklater ügyesen ábrázolja, ahogy a főszereplő próbálja megtalálni a kontrasztot a személyiségjegyek közt, vacillál, mennyit mutasson a valódi énjéből, mit tartson meg Ronból a hétköznapokra. A premissza nem új keletű, milliószor láttunk hazugságokra épülő kapcsolatot, ahol fennáll a folyamatos lebukás veszélye, az összkép azonban van annyira változatos, hogy a film nézesse magát.
Fokozatosan épülnek a konfliktusok, lassan bekúszik a krimi vonal, és szorul a hurok Gary nyaka körül minden fronton. Morális kérdések merülnek fel, megjelenik a szív és az ész harca, de egy percre sem kérdés, hogy melyik fog győzedelmeskedni. Linklater pazar érzékkel csavarja a szálakat, nem bagatellizálja el a helyzet súlyosságát, ám végig meghagyja a könnyed szellemiségét. A Hit Man apránként válik afféle tévedések vígjátékává, ahol a legtöbbször frappánsan, kreatív humorral lehet kimászni a slamasztikából, míg máskor kifejezetten sötét megoldáshoz kell folyamodni.
Glen Powell számára jutalomjáték Gary karaktere, színészileg élete teljesítményét nyújtja, maximum abba lehet belekötni, hogy túl jóképű ahhoz, hogy elhitesse velünk a visszahúzódó vesztes imázst. Adria Arjona igéző jelenség, nem meglepő, hogy bárki elgyengül mellette, illetve a játékára sem lehet panasz.
A Hit Man üdítő színfolt az idei palettán, ügyesen hiteti el, hogy szimpla és kommersz szórakozás, de jóval több annál. Természetesen nem árt tisztában lenni azzal, hogy nem egy bérgyilkosos thrillerről van szó, sokkal inkább egy zsánerkoktélról, amiben helyet kap a fekete humor, némi krimi, leöntve az egészet egy nagy adag romantikával. Az élményt némileg degradálja a helyenkénti felszínesség, illetve a zárás kicsit összecsapottnak és morálisan megkérdőjelezhetőnek hat. Lehetett volna ebből egy sokkal másabb, komorabb darab, de egyáltalán nem baj, hogy Linklater nem így döntött. A felütés groteszksége önmagában megér egy misét, ezen felül a főszereplő önanalízisén keresztül érdekes kérdésfeltevésekre lelhetünk, mely hatására a saját egzisztenciánkon is elgondolkodunk. Valahogy így kell egy igaz történetet tovább gondolni és minőségi közönségfilmként prezentálni.
