Az elmúlt évtizedekben teljesen egyértelművé vált, hogy a dokumentumfilm igen gazdag műforma, ami sokkal szerteágazóbb annál, mint hogy nagyon okos emberek magyarázzák el a nézőnek ábrák előtt állva, hogy mit is kell tudni az adott témáról. A műforma képes hangot adni az elnyomottaknak, felhívni a figyelmet társadalmi problémákra, sőt akár dramatikus betétekkel újraalkotni a múlt eseményeit.
Az HBO legújabb sorozata is minden true-crime produkció atyjához, a Keskeny, kék vonalhoz nyúlik vissza. Mai szemmel szinte hihetetlen végignézni Enol Morris alkotását (amit egyébként akkoriban a Miramax thrillerként reklámozott), ugyanis a zsáner összes fontosabb alkotóeleme megjelent benne: ritmusos vágás, baljós zene, meghökkentő fordulatok, alig-alig bevilágított interjúk.
A Hogyan robbantsunk ki egy szexbotrányt? sok más társával együtt azt bizonyítja, hogy továbbra is fennáll a nézői igény a valós bűnesetek bemutatására. Ez egyrészt egyfajta szenzációhajhászatból fakad, másrészt viszont arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek az ügyek nagyon gyakran hordoznak magukban valamiféle társadalmi mondanivalót. Így van ez ennél az alkotásnál is: az amerikai dél konzervativizmusa kerül szembe egy olyan bűnnel, amely a legtöbb társadalmi norma szerint talán a legsúlyosabb.
Mineola kis texasi város, ahol a helyiek még a legszigorúbb katolikus elvárásoknak is megfelelnek. Mindenki látogatja a templomokat, sőt olyanok is vannak, akik gyerekek megsegítésével még többet tesznek a közjóért. Ilyen Margie Cantrall is, akit a helyiek és a hivatalok az egyik legfelkészültebb nevelőszülőnek tartanak. Nem sokkal később azonban a belé fektetett bizalom is meginog, mikor kiderül, néhány általa gondozott gyerek is érintett lehet a kirobbant szexbotrányban, melynek során kiskorú gyerekeket kényszerítettek szexuális szolgáltatásokra egy swinger klubban, ráadásul erre egy "óvodában" készítettek fel őket. Később azonban kiderül, hogy még annál is sokkal nagyobb a baj, mint előzetesen gondolták.
Aki ismeri ezt a műfajt, annak nem okoz nagy meglepetést Julian P. Hoobs és Bernt Mader sorozata. Az alkotók először felvázolják a kulturális környezetet, majd elmerülnek az ügy részleteiben. Az rögtön nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben az eddig kapott magyarázatokkal. A legárulkodóbbak azok a jelenetek, amelyben kihallgatják a Maggie által gondozott gyerekeket. Bár ebben a korban megszokott, hogy a szülő is jelen van hivatalos ügyekben, mégis rögtön úgy tűnik, mintha Maggie diktálná a gyerekeinek, hogy mit mondhatnak. A készítők elérik, hogy a manipuláció úgy tűnjön egyértelműnek, hogy ők nem manipulálják a felvételeket, csak hagyják kibontakozni a nő személyiségét.
Információanyagot tekintve egyébként nagyon gazdag a sorozat, a készítők ugyanis az újságcikkek mellett hozzáfértek olyan videó- és hangfelvételekhez, amiket a nyomozás és a tárgyalás során elemeztek. Abban a jogi procedúrában, ami aztán szintén sok vitát szült: az elsőrendű vádlottakat hamar elítélték (ekkor a gyerekek nevelőanyja még nem volt a képben), ennek pedig az lehetett az oka, hogy ahogy említettem, Texas mélyen vallásos környékein a közvélemény azonnal vért követelt. Ezt pedig a bíró - akivel kapcsolatban majdnem mindenki elismerte, hogy elfogult volt - szállította is egy elhamarkodott ítélettel.
Végül azonban még ennél is bonyolultabbá vált az eseménysor megítélése, ugyanis szinte mindenki ártatlannak vallotta magát. Idővel leginkább a Maggie elleni vádakra koncentrált a narratíva, a nő azonban végig tagadott, csupán annyit ismert el, hogy néha valóban a szükségesnél keményebben büntette gyermekeit. Azt azonban épp a film elkészültének ténye jelzi, hogy tulajdonképpen megúszta az ügyet, jónéhány gyermek és felnőtt életét viszont tönkretette.
A sorozat alapjául szolgáló cikkek szerzője, Michael Hall (aki egyébként meg is szólal a produkcióban) némileg ironikusan úgy fogalmaz: közel sem olyan bonyolult kirobbantani egy szexbotrányt, mint gondolnánk. Az HBO sorozata pedig be is mutatja a fő összetevőket, ám a felelősöket egy pillanatra sem menti fel.
