Bevallom őszintén, kicsit gyanakodva fogadtam ezt a filmet, amikor először hallottam az elsöprő kritikai sikereiről és megnéztem az előzetesét. Az volt az első gondolatom, hogy ha valamire rá lehet sütni az Oscar-csali kifejezést, akkor ez az a film lesz. Az elmúlt években "fehérsége" miatt sokat kritizált Amerikai Filmakadémia igyekezett tagfelvételekkel változtatni a szavazók arányán, és biztos vagyok abban is, hogy a már bent lévő tagokat is érzékenyítették az elégedetlenkedő hangok. Így aztán, akik egy értékelhető filmre vártak, amivel egyenlíthetnek a politikai korrektség oltárán, azoknak remekül jött a Holdfény. Hat Golden Globe jelöléséből ugyan csak egyet értékesített, de az a legjobb filmnek járó díj volt, és az Oscar-díjakért folyó versenyben már nyolc kategóriában is harcba szállt.

Barry Jenkins rendező érdekes módját választotta egy személyiség kialakulásának megértéséhez. Sokszor elgondolkozunk bizonyos embereket látva, hogy vajon mi vezette őket életük fontos döntéseire, arra, hogy azok legyenek, akik. Éppen ezért fogott egy sokszorosan hátrányból induló fiút, és készített három pillanatképet az életéről. A három fejezet mindig azzal a névvel indul, amely az adott életkorban definiálja a főhőst, amely nagyon beszédes és érdekes szimbólum.

Az elsőben megismerünk egy fiút, akit a társai Little-nek, azaz Kicsinek hívnak. Vékonyka, bátortalan, kilóg a sorból, maga is elhiszi, hogy ő kicsi és kevés. De szerencsére akadnak azért az életében elvétve olyanok, akik úgy szeretik, ahogy van. Másodjára a kamasz Chiron már öntudatosan a saját keresztnevét érezheti magáénak, azonban a kisebbrendűség érzése és a kiközösítésből fakadó folyamatos szorongás továbbra is hű társa. Ez az érzés akkor is el fogja kísérni életében, amikor látszólag beilleszkedik a környezetébe. Kamaszkorban fontos kérdések merülnek fel mindenkiben, így főhősünkben is. Legyen akármilyen szerető vagy semmirekellő családja valakinek, meg fogja kérdőjelezni a szülők felé érzett lojalitást, a barátságok próbára tétetnek és bizony a szexualitás is bekavar az érzésekbe. Fokozottan igaz ez, ha valaki gyűlöli az anyját, a környezete megveti és semmilyen mintája nincsen arra nézvést mit kezdjen a benne ébredő érzésekkel. 

Hogyan tud hát valaki felszínen maradni, aki egész életében azt érezte, hogy kicsi, hogy gyenge, hogy más, hogy teher. Úgy, hogy azért akadt az életében egy-két olyan ember is, akiktől megkapta azt a figyelmet, szeretetet és törődést, amire minden embernek szüksége van. Ilyen ember Kicsi életében Juan (Mahershala Ali), aki egy életre meghatározó útravalót ad Chironnak. Tőle hangzik el a film legfontosabb gondolata is:

Egy ponton majd el kell döntened, hogy ki akarsz lenni. Ne engedd senkinek, hogy helyetted döntsön!

Furcsán ellentmondásos nekem azonban, hogy míg a film egésze ezt az üzenetet kívánja erősíteni, bennem hiányérzet maradt. A Naomie Harris által játszott anya ellenpólusaként, Mahershala Ali csodálatos alakításában a patrónus maga is megroppan egy ponton saját életének ellentmondásossága felett. Megélhetésének módja, és a benne lévő emberségesség nagyon látványosan ütik ki egymást. Ettől még a fenti tanács érvényben marad, sőt még inkább megerősíti azt ez a személyes kudarc. És ez egy roppant érdekes és feszítő konfliktus. Ugyanakkor a főhősünk esetében nem érzem azt, hogy a film maradéktalanul el tudta volna mondani, amit láthatólag nagyon akart. Chiron személyiségének bemutatása kizárólag az őt ért negatív hatásokra korlátozódik, a homoszexualitására és arra a néhány jellegzetes gesztusra, amit a három különböző korú színész egyébként kiválóan összehangolt. Teljesen üresen hagyták a személyiségét, és habár ez lehet tudatos döntés az alkotók részéről, nagyon nehézzé teszi a vele való azonosulást. Ha egy film egy ember életét ilyen mélységben, olykor megdöbbentő őszinteséggel és intimitással akarja ábrázolni, akkor talán nem kellene pont rajta spórolnia. 

A képi világ és a csodálatos zene kéz a kézben szép művészi hangvételt - nem giccseset(!) - ad a filmnek, amely a sokszor elég csúnya valóságba próbál szépséget csempészni. A szándék persze jó, azért ha kukacoskodni akarok, akkor viszont azt mondom, hogy egy-két helyen viszont kifejezetten öncélú. Voltak olyan - egyébként kifejezetten érdekesen felvett - jelenetek, ahol a filmezés módja inkább érzelmi ellentmondást gerjesztett ott, ahol semmilyen szempontból nem volt rá szükség. Amikor a képi megjelenítésnek van egy nagyon erős, érzelmileg könnyen dekódolható üzenete, akkor szerintem nem használható fel másra csak azért, mert jól mutat.

A hiányosságokat azért többnyire elkendőzi vagy kitölti a tematika és a kísérletező szellem. Összességében elmondható, hogy egy elgondolkodtató, szépen kivitelezett, jó szándékú és mértéktartó dráma a Holdfény, ami az empatikus nézőknek tetszeni fog, és valóban van helye az Oscar mezőnyben, azonban helyenként kissé nagyobb a füstje, mint a lángja.