Mindenki fel szokta tenni azt a bizonyos kérdést: "Mi lett volna, ha...?" A legtöbben valószínűleg csak saját életükre vonatkozóan, míg mások már hajlamosak nagyobb, történelmi léptékben gondolkodni. Mi lett volna, ha Hitlernek és a náci vezérkarnak nem adatik meg az a luxus, hogy önmaguk válasszák meg, hogyan távozzanak ebből a világból? (Becstelen brigantyk) Mi lett volna, ha az Álomgyár egyik tragédiája teljesen más kifutást kap?! (Volt egyszer egy... Hollywood) A Netflix új, egyszerűen csak Hollywoodra keresztelt miniszériája Ryan Murphy (American Horror Story) és Ian Brennan (Glee - Sztárok leszünk) irányítása alatt erre keresi a mesébe illő választ.

Nem véletlenül hoztam fel Quentin Tarantino Mester két klasszikusát példa gyanánt és tesz hozzám hasonlóan a fél nemzetközi sajtó a Hollywood kapcsán. Tarantino ugyanis mindkét mozijában igyekezett egyfajta igazságot szolgáltatni a történelmen ejtett szégyenfoltokon. Azonban akárhogy is vesszük, ezek tényleg csak aprócska helyreigazítások voltak a történelem folyamán (amely kicsit sem csorbítja eme filmek érdemeit, sőt!), és hasonlóan jelen írás tárgyához, mindkét mozi a filmek szeretetén keresztül igyekezett korrigálni. Murphy és Brennan lényegesen mélyebbre és messzebbre merészkedtek ennél a nyúl üregében, konkrét társadalmi igazságtalanságoknak, emberi jogoknak próbálnak érvényt szerezni egy igazságtalan korban és rendszerben. 

A 7 epizódnyi cselekmény a képzeletbeli Ace Studios körül bonyolódik a második világháború után nem sokkal, ahol egyrészt a stúdió vezetése igyekszik megnyugvást nyújtani a háború utáni társadalomnak szórakoztató produktumaikkal, miközben egyeseknek magukon is erőszakot kell venniük, hogy a kiadott produktumok megfeleljenek (vélt) társadalmi normáknak és a stúdiófőnökök önkényének, másrészt fiatal feltörekvő tehetségek próbálnak érvényesülni. A minden áron filmsztárrá válni akaró, naiv Jack Castello (David Corenswet - The Politician és egy ideális világban egy leendő Superman-film címszereplője), az önbizalommal hadilábon álló, szintén színészi karrierre vágyó Roy Fitzgerald/Rock Hudson (Jake Picking - Soldado), a stúdiót üzemeltető Avis és Ace Amberg (Patty Lupone és Rob Reiner) lánya, Claire Wood (Samara Weaving - Aki bújt, aki nem), a feketeként az egymondatos szerepekből kitörni vágyó Camille Washington (Laura Harrier - Pókember: Hazatérés), a meleg afro-amerikaiként nem sok jóra számító forgatókönyvíró, Archie Coleman (a színház világából érkező Jeremy Pope), valamint az ambiciózus filmrendező, Raymond Ainsley (Darren Criss - Glee). 

Szögezzük le már most! A Hollywood egy erős politikai kinyilatkozás, egyben a rendszer kritikája, kiállás a diverzitás, a sokszínűség mellett, mint a nők, a feketék, vagy a melegek jogai. (A szereplők fele LMBTQ tag, többségük a való életben is.) Aki már amúgy is unja, hogy minden filmben "túl kell tolni" a szereplésüket, az ezekkel a témákkal való foglalkozást, annak most jelzem, hogy ez nem az ő sorozata. Habár Murphy-t ismerve az lett volna a csoda, ha ezek nem kapnak hangsúlyos szerepet. Különösen egy olyan rendszer nagyító alá vételében, amelynek nem csak egykor voltak ezek sarkalatos pontjai, például a menedzsereknek tartaniuk a hátukat ügyfeleik kilengései miatt (a valóban élt ügynök, Henry Willson szerepében Jim Parsons brillírozik), a feketéknek pedig még a szakmai mennybemenetel esetén is a kiközösítéssel, a rasszizmussal kellett szembenézniük. Murphy és Brennan pedig hiába helyezi a cselekményt a filmek aranykorába, a némafilmek leáldozása utánra, de még a TV térhódítása előttre, az áthallások a jelenlegi rendszerben még mindig tetten érhető zárkózottságra még erősebbek - ezt csak aláhúzza az olyan valós sztárok cselekménybe emelése, mint Rock Hudson -, amikor jelenleg is az első ázsiai, fekete, meleg és női szuperhősök felbukkanását kell ünnepelni 2020-ban. A Hollywood pedig azzal igyekszik eljátszani, hogyha mi történt volna, ha ez az ünneplés már a népirtással tarkított világháború után, egy sokkalta zordabb világban és stúdiórendszerben bekövetkezett volna.

Murphyék pedig ezeket a kényes, masszív témákat - megfejelve a férfiprostitúcióval, a szexuális zaklatásokkal és visszaélésekkel, a stúdióönkénnyel, valamint az ügyvédek, marketingesek, befektetők az alkotók felett gyakorolt hatalmával - igyekeztek becsomagolni a lehető legidealistább, optimistább hangvételbe. Teszi mindezt önmagától meghatódottan, magába szerelmesedve, könnyedén, ehhez az egyértelműen álomgyári díszlethez viszont könnyes szemű, láng lelkű fiatal tehetségei - élükön a Corenswet-Pope-Picking triásszal - piszkosul passzolnak. A sorozat egyik problémája viszont ebből adódik: ha akad egy súlyos konfliktus, akkor az egy-két percen belül, vagy legkésőbb a következő epizód elején rögtön megoldódik. Részben persze érthető a koncepció, hiszen a bajok folyamatos tetőzése közepette elveszne az adott karakter útja, vagy a fő csapásirány. Azonban még így is annyi mindennel zsonglőrködnek Murphy-ék, hogy nem minden témának, szereplőnek jut ki a kellő rivaldafény, Harrier és Weaving például elsikkad annak ellenére is, hogy figurájukban lenne potenciál, de ez Darren Crissre is részben érvényes és az olyan figurák, mint Dylan McDermott aranyszívű stricije, vagy Queen Latifah vendégszereplése az Elfújta a szél Oscar-nyertes Hattie MacDanieljeként sokkalta emlékezetesebbek maradnak.

Viszont hiába a negédes, gejl tálalás, hiába pont kellően steril a képi világ, hiába egyértelmű, hogy szereplőinek a mai korból és világszemléletéből eredeztethető az idealizmusa, a világ korlátoltságával szemben alul maradt volna akkor és számos téren most is. Hiába tudjuk hogy a szexuális visszaéléseket elkövetők nem bánták volna meg szemtől szemben a bűneiket áldozataiknak. Hogy önmagad felvállalásáért élethosszig tartó kiközösítés járt volna, nem pedig fátyolos tekintet és megértő szavak. Mégis Murphy és Brannen példabeszéde igazi erőleves a léleknek, egyben emlékeztető arra, hogy nincs is klasszabb dolog annál, ha benne vagyunk egy filmben. Akár résztvevőként, akár szimpla nézőként, de mégiscsak mindenkihez szól - avagy kellene szólnia - de nem azonos szűrőkön, problémákon keresztül. Ezt kellett volna megtanulnunk réges-rég. Lehetőségünk lett volna rá, de szerencsére még mindig nem késő.