Egyes történelmi korszakokat vagy eseményeket kétségbevonhatatlan fontosságuk dacára mellőznek a filmszakma képviselői. Az 1936. július 17-től egészen 1939. április elsejéig zajló spanyol polgárháború is ezen méltatlanul kevés figyelmet kapó csoporthoz tartozik. Holott azon túl, hogy a konfliktus évtizedekre meghatározta az ország jövőjét, lényegében a második világégés európai főpróbájának is tekinthető. Éppen ezért minimum érdekes választás egy zombihorror hátterének - lássuk hát, hogy az Alberto de Toro-Javier Ruiz Caldera duó mit hozott ki a pikáns kuriózumból!
Jan Lozanóhoz (Miki Esparbé) képest egy piaci légy, illetve egy figyelemhiányos cerkófmajom kurta-furcsa nászának speedfüggő sarja maga a rend és a fegyelem. A polgári életben ügyvédként praktizáló férfi nem teketóriázik. Hedonista aranyifjúként gátlástalanul visszaél a kapitányi rangja, valamint a tábornokként megfellebbezhetetlen tekintélynek örvendő nagybátyja (Manuel Morón) nyújtotta védelemmel, és pofátlan bajkeverőként lébecol Franco seregében. Ám mikor indulatból nekiesik a leendő diktátor egyik kebelkomájának, befolyásos rokona is csupán azzal a feltétellel tudja megmenteni a kivégzőosztag sortüzétől, hogy hálából elvisz egy bizalmas üzenetet egy másik hadtestnek.
Tekintve, hogy ehhez muszáj keresztül haladnia a joggal rettegett, és nevével szemben távolról sem békés semleges zónán, mosolya nem őszinte, mivel túlélési esélyei fikarcnyit sem nőttek. Jobb híján útra kél nyúlszívűség miatt hozzá hasonlóan halálra ítélt, kamasz sofőrével (Manel Llunell) - de secperc alatt belefutnak a baloldaliak egy felderítő-különítményébe. Ők eleinte a pederaszta bélférgeknek kijáró, kedélyes nyájassággal fogadják a duót, ám hamar kisül, hogy áthidalhatatlan elvi szakadék ide, gyűlölet oda, kénytelenek összefogni. A nácik ugyanis egy kísérleti vegyi anyaggal reanimálják a hullákat, és mire a kompánia kettőt pisloghatna, kannibál szörnyszülöttek szennyes hordái cammognak a nyomukban. Ráadásul, hogy az összkép még faramucibb legyen, kisvártatva pár nacionalista csatlakozásával kiegyenlítődnek az erőviszonyok, és a vonakodó szövetségesek villámgyorsan megtapasztalják a kooperáció hiányának kínos következményeit.
Izgalmas szituáció, és fényét tovább emeli, hogy bár a gyaníthatóan nem éppen az egeket verdeső költségvetés alkalmasint meglátszik egyik-másik epizódon, panaszra így sincs okunk. A CGI helyett praktikus effektekre építő hentorgiák és az agyfaló fertelmek meggyőzőek - pláne, mert a gyaníthatóan hosszasan felkészített statiszták megdöbbenő profizmussal alakítják a pokoli kreatúrákat. Ez örvendetes módon a gárda komolyabb szerephez jutó tagjaira is igaz. Miközben tény, hogy a feltűnő karakterek ritkán többek két és fél dimenziós kvázi-karikatúráknál, megformálóik penetráns ripacskodás nélkül bújnak a bőrükbe. Előbb egy frappáns egysoros csal kaján vigyort az arcunkra, majd egy, a nyolcvanas-kilencvenes évek etalonjait idéző, régi vágású, véres-beles akciójelenet köti le a figyelmünket.
Magyarán tagadhatatlan, hogy az alkotók ismerik a zsáner már-már kötelezőnek mondható elemeit, és fáradozásaik gyümölcse garantáltan elnyeri a rothadó bestiák rémtettei körül forgó sztorik rajongóinak tetszését. Ahogy sajnos azzal is nehéz vitatkozni, hogy az ígéretes alaphelyzet drámai tempóban züllik formális, arc-szétkarmolóan naiv és virtuálisan is alig létező kulisszává. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a leendő caudillo oldalán harcolók kizárólag Fortuna passzív-tehetetlen áldozatai, esetleg apolitikus szentek vagy a rendszert megjátszott hűségükkel belülről bomlasztó, hašeki figurák.
Ellenben a köztársaságpártiak hívó szavát meghallók döntően sokat szenvedett, meggyőződéses baloldaliak. Vagyis a két, papíron eltérő, viszont akarva-akaratlanul egyaránt a gonoszt szolgáló klikk motivációinak árnyalt bemutatása vicc szintjén sem merült fel az illetékesekben. Holott miként azt Orwell esete is ékesen illusztrálja, ezrek és ezrek ébredtek rá, hogy a kétségkívül kedvezőbb sajtóval bíró vörösök sem feltétlen a francia forradalom hármas jelszavának nemes célkitűzéseiért küzdöttek. Ehhez igazodva feszült ideológiai csörtékben is dőreség bízni: a verbális tusák élét lábvíz-szagú általánosságok és mesterkélt féligazságok tompítják. Ergo, pont az éra veleje veszik el, hiszen anno a legkülönfélébb habitusú személyek ragadtak fegyvert, hogy aztán elessenek, vagy egyedi kivételektől eltekintve az összes illúziójukat elveszítsék. Be kell érnünk köpönyegét a hagyományokhoz illeszkedve teátrálisan lóbáló, sebhelyes arcú SS-tiszttel, trauma-radikalizálta forradalmárral és efféle elcsépelt klisékkel.
Összességében tehát, amennyiben többre éhezünk egy korrekt, de bántóan súlytalan stílusgyakorlatnál, és a műfaj társadalomkritikával feldúsított képviselőt preferáljuk, keresgéljünk tovább. Vagy adjunk lejjebb az igényeinkből, és hagyjuk, hogy a pazar téma fájóan színtelen-szagtalan kivitelezése felett érzett búskomorságunkat apránként elnyomja az értő mesterek kezének munkáját magán viselő cselekmény. Persze, csodában ez utóbbi esetben se reménykedjünk, azonban felemás szájíz ide, setesutaság oda, a Holtak völgye ideális kikapcsolódás egy fülledt és ráérős nyári estén.
