Minden történet, amit valaha leírtak, sokat elmond az adott szerzőről, ergó minden történet bizonyos formában rendkívül személyesnek mondható. Ez így van akkor is, ha éppen egy műfaji alkotást tesz le valaki az asztalra és így van akkor is, ha az adott mű átment megannyi átíráson, apró-cseprő változtatáson és személyes, valamint ilyen-olyan kompromisszumok garmadáján. Alkotni annyi, mint feltárni valamit magunkból. Más kérdés az, hogy valaki ezt eredendően ezzel a céllal teszi, vagy éppen csak burkoltan, közvetve. Shia LaBeouf színész az első módszerrel élt.
A Honey Boy című filmről első körben azt érdemes tudni, hogy - ahogyan sok más film a filmtörténet során - önéletrajzi ihletésű darab. Úgy önéletrajzi ihletésű, hogy Shia LaBeouf apjával való kapcsolatát tárja fel a cselekményben és teszi ezt olyanmód, hogy saját édesapjának szerepét önmagára osztotta. Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy amiként a filmből és a színész korábbi nyilatkozataiból le lehet szűrni, a vele való viszonya korántsem volt ideális apa-fiú viszony, akkor a kép még komplexebbnek tűnik és az önterápiás jelleg még profánabb módon ütközik ki. Magát a forgatókönyvet Shia konkrétan egy terápia keretén belül írta, hogy így dolgozza fel évekig feldolgozatlan kapcsolatát apjával, akivel egyedül élt egy rozzant motelben. A történet szerint Otis Lort (Lucas Hedges) egy ittas randalírozást követően rehabilitációs központba kerül, ahol megállapítják, hogy poszt traumás stressz szindrómában szenved - ezt követően pedig szakemberek segítségével próbálja megtalálni jelenlegi labilis viselkedésének az okait.
Shia forgatókönyve jelen és múlt között lavírozik: látjuk, amint a 25-30 éves Otis őrlődik a terápián és visszaemlékezik saját gyerekkorára. A cselekmény javarészt a gyerekkorára összpontosít, amely lényegében abból áll, hogy a kicsi Otis egy részről igyekszik apja elvárásainak eleget tenni, más részről azon van, hogy hasson rá és jobb apát faragjon belőle. Utóbbit csekély sikerrel viszi véghez. A másfél órás játékidő alatt végignézhetjük, amint egy önző, ex-alkoholista férfi akaratlanul is kijelöli az önpusztítás ösvényét saját fiának. Nincs sok esély. Még akkor sem, ha a fiúnak később sikerült kitörnie a "szeméttelep"-ről és jól kereső színészként betörnie a szakmába. Persze tudjuk nagyon jól, hogy legtöbbször egy gyerekszínésznek csak rosszat tesz a hollywoodi közeg és könnyedén elnyomhatja őt a hírnév, az ismertség - illetve ráerősíthet mindarra a rosszra, ami alapból ott munkálkodik benne, mélyen, fortyogó lávaként. Esetünkben is ez történik, bár a film kevéssé állítja középpontba a felnőtt énjét a színésznek, inkább mindennek a forrását keresi a gyerekkorban, hiszen ott történt minden.
A film egyik legnagyobb erőssége az, hogy mind a rendezést (Alma Har'el elsőfilmes direktor állt a kamera mögött), mind pedig a színészi játékot illetően érezni az alázatot az alapanyag irányába, így minden tekintetben úgy gondolom, hogy megőrizte a végeredmény a személyességet és a vallomásjelleget. Har'el biztos kézzel irányította a színészeket és stílusát illetően sem lehet rá panasz: idomul a hasonszőrű, alacsonyabb költségvetésű indie produkciókhoz és híján van minden felesleges manírnak, amely esetlegesen átvenné az uralmat a film felett. Ami hiányosság van, az inkább a forgatókönyvben keresendő: némi fésületlenség, némi hiányosság a karakterek hátterét illetően megfigyelhető (kevéssé aknázta ki a film azt, hogy maga az apa is terápiás csoportba jár a családi problémái miatt), de alapvetően van annyira szolid a két főszereplő közti kémia és vannak annyira erősek a dialógusok, hogy ezek felett szemet hunyjunk.
Shia apa-fia története azért is működik annyira, mert - túl azon, hogy végig ott lebeg a személyes érintettség palástja - mindkét karakternek sikerült több dimenziót adnia. Kiváltképp nehéz lehetett létrehozni az apa szerepét, hiszen könnyedén átbillenhetett volna az egész film egy egyszerű, "az apám egy seggfej volt"-sztoriba, ehelyett azonban bőven ott van egyfajta ambivalencia Shia szerepében és ott van a megérteni akarás az író/fiú részéről. Komplex viszonyrendszer volt az övék, amelyben a fiú kvázi eltartotta saját apját és amelyben az apa csak tettette az atyai gondoskodást. Nagyon jól szemléli ezt az a jelenet, amelyben a kamera finoman ráfókuszál, amint kéz-a-kézben sétálnak, majd amikor emberek közelébe érnek, az apa elengedi a fiút. Nehogy bárki puhánynak tartsa. Másik remek jelenet ennek az ambivalenciának az illusztrálására, melyben James egy találkozót próbál kicsikarni Otis egyik kvázi apafigurájától, mindezt egy doboz cigaretta fejében. James féltékeny Tom-ra, akit Otis a Big Brother-programban ismert meg (Amerikában ismeretes, ennek a programnak a keretén belül fiatalokat mentorálnak) és aki - mint egy későbbi beszélgetésben kiderül - sikeresen fel tudott kapaszkodni a semmiből a ranglétrára. Ez valami, ami James-nek soha nem sikerült és vélhetően soha nem is fog. Ebben a két dialógusban benne van minden tettetett jófejkedés, keserűség, féltékenység, harag és az elbaszott gyermekkor esszenciája.
Na de mi a helyzet a két főszereplővel? A helyzet az, hogy érdemes félretenni minden előítéletünket Shia LaBeouf-fal kapcsolatban és elfelejteni mindent, amit róla, mint színészről eddig tudtunk. Pályafutásának legjobb alakítását nyújtja saját, lecsúszott apjának a szerepében. Hosszú hajával, kerek szemüvegével és gyermekien naiv, örök-éretlen arckifejezésével egyszerre szánalomra méltó és szomorú jelenség. Mintha egész életében erre a szerepre készült volna a színész - elhagyta minden eddig felszedett manírját és tökéletesen átadta magát a karakternek. Mióta otthagyta a Transformers-filmeket és igyekezett magának hitelt szerezni mint drámai, komolyan vehető színész, most fordult elő először az, hogy ténylegesen láttam elveszni a szerepben és nem arra gondoltam, hogy "Shia felnőttet játszik". Mintha egész eddigi pályafutása során erre a szerepre készült volna. Ezen túl az is mindenképpen dicséretes, hogy maga mellett nem hagyta eltörpülni Noah Jupe-ot sem, aki vele egyenértékű színészként állja meg a helyét. Jupe-nak, aki már a Hang nélkül-ben is bizonyította tehetségét, egyszerre kellett hoznia Otis érzékenységét, talpraesettségét és kényszerűségből fakadó koraérettségét, valamint azt, ahogyan megpróbál felülkerekedni az előbbin (zseniális és szívszorító, ahogy a film végén saját apját "kiosztja"). Kettejükhöz képest a felnőtt Otis kevesebb szerepet kapott, így Lucas Hedges kicsit háttérbe szorul a maga tehetségével és átélésével - nagy kár, mert az ő történetszálában is lett volna bőven potenciál.
Összességében tehát egy megható, őszinte vallomásfilm/felnövéstörténet lett a Honey Boy, amely meglehet, hogy itt-ott egyenetlen és még jobban kibonthatta volna a kapcsolatrendszereket az apa-fiúén kívül, de ezeket a hiányosságokat bőven kompenzálja színészi játékaival és a két színész közti kémiával. Pozitívumként ítélem meg azt is, hogy nem próbálta túlnyújtani magát és megmaradt a másfél órás játékidőnél. Furcsamód ebből is éreztem, hogy tisztában volt saját korlátaival és hogy Shiának tényleg "csak" annyi célja volt, hogy kiadja magából azt, amit ki kellett. Megtette. Mi pedig örülhetünk, hogy egy több, mint vállalható, tanulságos film kerekedett belőle.
