Idén lesz pontosan egy évtizede annak, hogy a gyermekkorunk rengeteg meghatározó klasszikus rajzfilmsorozatát megalkotó Genndy Tartakovsky a hagyományos kétdimenziós animáció világát maga mögött hagyva, belevágott a 3D animációba a Hotel Transylvania franchise útjára indításával. A filmtörténet klasszikus szörnyeit a gyerekek számára is tálalható módon újragondoló és még két folytatást megért franchise a hullámzó minőségétől függetlenül összesen nem kevesebb, 1,3 milliárdos összbevételt termelt a Sony Pictures-nek, így annyira nem volt meglepő, hogy a Sony-nál úgy gondolták, talán érdemes volna még egy utolsó denevérbőrt lehúzni Drakuláékról, annak ellenére, hogy negyedjére ezúttal már sem Tartakovsky, sem pedig a Drakulát kezdettől megszólaltató Adam Sandler nem volt hajlandó ismét kötélnek állni. Hiányuk pedig nagyon érződik a végeredményen.
A Hotel Transylvania: Transzformánia agyzsibbasztó középszerűségét megtapasztalva azonban talán nem is akkora baj, hogy Sandler és Tartakovsky inkább távol maradtak a projekttől, hiszen a Jennifer Kluska és Derek Drymon által dirigált mozi, ha nem is lett akkora katasztrófa, mint a szintén a Sony berkeiből néhány éve kikerült hírhedt Emoji film, azt szintén semmiképp nem mondhatom el róla, hogy egy bizonyos kor felett is remekül el lehetne vele szórakozni.
Pedig egy franchise negyedik részéhez képest itt az alapötletben, miképp a szörnyekből csináljunk embert, míg az egyik emberi szereplőt pedig változtassuk át irdatlan rémséggé papíron valóban érdekesen hangzik, ezért is nagy kár, hogy a végeredményből nagyjából hiányzik majdnem minden olyan további lényeges összetevő, amiket okosan felhasználva, ha nem is feltétlen jó, de legalább akár egy viszonylag közepes animációs filmet is ki lehetett volna faragni.
Persze ehhez elsősorban olyan rendezők közreműködésére lett volna szükség, akik legalább megpróbálják elhitetni a nézővel, hogy rendelkeznek valamiféle saját stílussal, ahelyett, hogy másfél órán keresztül egy mindent letaroló cunamira elengedő verejték mellett igyekeznek leutánozni Tartakovsky utánozhatatlan vizuális stílusának szinte minden egyes apró részletét. Tartakovsky kézjegyének a rekreálására amúgy nem feltétlen lenne panaszom, mert Kluska és Drymon a játékidő feléhez érve egészen belejönnek a dologba, csakhogy mindebből akkor is hiányoznak azok az audiovizuális gegek, amiknek egy Tartakovsky-féle produkcióban a történet előrelendítésében is szinte mindig kiemelt szerepük volt.
Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor az egészet keretbe foglalni kívánó történet vérszegénysége megadja a kegyelemdöfést egy olyan, a legelső epizódból ismét felmelegített központi konfliktussal, amivel a feltehetőleg legutolsó Hotel Transylvania mozinak lényegében már arra sem futja az erejéből, hogy megpróbálja letagadni a létrejötte mögött meghúzódó egyetlen indokot, ami szokás szerint nem másban keresendő, mint a könnyű és biztos bevétel ígéretével kecsegtető kreatív rövidlátásban.
Összességében véve mondhatnám, hogy kár érte, mindazonáltal én inkább a filmre elpazarolt megannyi munkaórát és kreatív szakembert sajnálom, elvégre a Sony Pictures az elmúlt esztendőkben már kétszer is bebizonyította mindannyiunk számára, hogy sokkalta több rejlik bennük annál, minthogy ehhez hasonló, végül egy streamingszolgáltató kínálatában végző felesleges időhúzásokkal próbáljanak minket az öreg Drakulához hasonlóan elbűvölni.
