Manapság nagy divat, hogy neves rendezők visszaemlékeznek a gyermekkorukra, hogy egyfajta reflexióként filmre vigyék a saját élményeiket. Alfonso Cuarón, Steven Spielberg, Kenneth Branagh vagy épp Paolo Sorrentino is így tett az elmúlt néhány évben, s noha a végeredmény sosem volt rossz, hamar kiderült, hogy ezen alkotásoknak eléggé megvannak a korlátaik.
Chandler Levack a fentiekkel ellentétben nem várta meg, míg befut, rögtön a debütáló rendezése önéletrajzi ihletésű, mi azonban ezt cseppet sem bánjuk, ugyanis az I Like Movies mer egy kicsit más lenni.
A 2000-es évek elején járunk, a 17 esztendős Lawrence (Isaiah Lehtinen) érettségi előtt áll, minden álma, hogy a New York-i egyetemen tanuljon filmezést és ő maga is rendező lehessen. Legjobb barátjával amatőr filmeket forgatnak és mindig megnézik az aktuális SNL (Saturday Night Live) epizódot. Hősünk egy nap munkát vállal a helyi videotékában, hogy finanszírozni tudja tanulmányait, de rá kell jönnie, hogy nem mindig történnek az elképzeléseink szerint a dolgok.
Rögtön a címmel megvettek, filmőrültként mindig élmény, ha sorstársaimat láthatom a vásznon vagy a képernyőn. A coming of age köntös szintén közel áll hozzám, így minden adott volt, hogy Levack műve elvarázsoljon. A nyitány alá is támasztotta a felvetésem, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az I Like Movies kicsit megcsavarja a zsáner alappilléreit.
Lawrence különc, magának való fiatal, de nem úgy, ahogy az ehhez hasonló művektől megszoktuk. Tehetségesnek gondolja magát, mi több az arroganciából is kijutott neki, nárcisztikus, önző, képtelen örülni mások sikereinek, illetve brutálisan őszinte, egy másodpercig sem beszél mellé. Ez utóbbi lehetne jó tulajdonság, de ez a fajta nyíltság sokkal inkább a tahósághoz áll közel. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a South Park Eric Cartmanjét látnám, aki rendezői babérokra tör. Felvetődik a kérdés, hogy miként lehet szimpatizálni egy ilyen alakkal. Nos, sehogy. Lawrence végtelenül idegesítő, hangos, tudálékos és lenéző filmsznob, akit fél óra alatt legalább ötször ráznánk meg, hogy fogja már be. Nem tagadom, megnehezítette az élményre való hangolódást, még ha mindez tudatos és elengedhetetlen a jellemfejlődéshez. A valóság persze nem kegyelmez és arcul csap, s szinte mindenki elpártol a sráctól, teljes joggal.
Édesanyja egyedül neveli és látszólag torkig van a gyerekkel, amit abszolút megértünk. Egy jelenetben mégis olyan viselkedésről tesz tanúbizonyságot, hogy szemernyi kétségünk nem lesz a szeretetéről. Ugyanez igaz a legjobb barátjára vagy a főnökére, ez utóbbival való kapcsolata egyértelműen a legérdekesebb szegmense a filmnek. Traumán átesett, sérült jellemekről van szó, akik tagadásban élnek, de más-más oldalról közelítik meg és igyekeznek feldolgozni a fájdalmat. Mindketten kulcsszerepet játszanak abban, hogy a másik tovább tudjon lépni, még ha ezt nem is tudatosan teszik. Lawrence lehet, hogy a felszínen egy célorientált, magabiztos, nagy tudású srác, de képtelen belátni a hibáit és nem fogja fel, hogy a személyisége folyamatosan változik. Ezeknél a változásoknál köszön vissza a felnövéstörténetekre jellemző útkeresés, mely a zárásra összeér. Nem biztos, hogy a legalaposabban belemélyedtünk minden egyes feldobott témába, illetve a főhős pálfordulása kissé direktnek érződik, de az összkép mégis hatásos és működik ezzel az epilógussal.
Az I Like Movies elsősorban a filmfanatikusoknak készült, de aki az egzisztenciális kérdésekkel egybekötött coming of age sztorikat kedveli, az sem tesz vele rossz lóra. Mosolyogtató vígjátékként indul, s a humor sosem tűnik el, fokozatosan válik egyre komorabb és mélyebb drámává, ahol a traumák és az elhivatottság, a törtetés és a csalódások kezelése kéz a kézben járnak. Levack sokrétű filmet készített, melyen bőven van mit boncolgatni, hőse pedig elképesztően komplex figura. Az I Like Movies egy nem mindennapi, keserédes tanmese a kamaszkori álmok realitássá formálódó kiábrándultságáról. Ez a fajta kijózanodás viszont nem mindig rossz, sőt, van, hogy segít jobb emberré válni.
A film VoD-on elérhető.
