Hirdetés

I Wanna Dance with Somebody - A Whitney Houston-film - Kritika

|

Nem sokat hezitáltam, amikor megkérdezték, lenne-e kedvem menni a Whitney Houstonról szóló életrajzi film premierjére.

Hirdetés

Ismerve Whitney Houston életét, egy megindító filmre számítottam, egy olyan alkotásra, amelynek végén egyszerre fújja orrát és törölgeti könnyes szemeit a moziterem. A kollektív zokogás elmaradt, ugyanis Kasi Lemmons rendezése belőlem az égegyadta világon semmilyen érzelmet nem tudott kiváltani. Egy vagy talán két pillanat volt összesen a filmben, amikor a történet és a zene összekapaszkodva elindult a lelkem irányába, de kilépve a vászonról megbotlottak és fejjel előre bezuhantak az első széksoroknál szétszórt sós popcorn maradványai közé.

Hirdetés

A Whitney Houston-film egy kihagyott ziccer, röviden és tömören így tudnám összefoglalni a véleményemet. Az énekesnőnek számtalan nagy ívű, erőtől és energiától, érzelmektől duzzadó dala van, melyeket hallgatva bármikor meghatódom, a film viszont szinte mindegyiket rossz helyen és rosszul használta. Szó szerint kigáncsolta magát a két és fél órás játékidő alatt. Mindannyian ismerünk olyan filmeket, melyeket nézve röpül az idő, perceknek tűnnek az órák és élvezünk minden pillanatot. Ennél a produkciónál viszont legalább kétszer éreztem azt, hogy ideje lenne már legördülnie a stáblistának.

Anthony McCarten az elmúlt közel egy évtized alatt számtalan életrajzi film forgatókönyvével bizonyította, hogy érti és érzi, hogyan kell feldolgozni és megmutatni egy nagy formátumú személyiség életét. A mindenség elméletében Stephen Hawkingról beszélt, A legsötétebb órában Winston Churchill legkeményebb döntéseit hozta közel hozzánk, a Bohém rapszódiában pedig Freddie Mercury felemelkedését és tragédiáját tárta elénk. Ezek után hasonló minőséget vártam tőle, hiszen Whitney mélységekben és magasságokban gazdag élete két embernek is sok lett volna.

McCarten viszont most melléfogott. A Houston-mozi az elején zihál és kapkod, szinte egymást követik a váltások, a különböző jelenetek és időnk sincs megtanulni a szereplők nevét, máris a konfliktusaiknak vagyunk szemtanúi. Az első fél órát követően úgy tűnik, hogy megtalálták a jó vágányt, irányba állt a szerelvény és robogunk az érzelmes finálé felé… az illúzió viszont egy óra után szertefoszlik és kezdetét vesz a kínkeserves "finálé".

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A film másfél órát követően szinte megáll. Hiába halad a cselekmény és jönnek az újabb konfliktusok, az az érzésünk lehet, mintha megrekedtünk volna és ahelyett, hogy folytatódna az építkezés, a kőművesek ugyanazon a falszakaszon simogatják a maltert és húzzák az időt. Egyfajta időspirálba kerülünk. Az sem segít, hogy a sminkeseknek nem sikerült látványosan megöregíteniük a főszereplőt alakító, amúgy rendkívül tehetséges és remekül éneklő Naomi Ackie-t. Az általa játszott Whitney szinte ugyanúgy néz ki a film elején, huszonévesen, mint a végén, közel az ötvenhez.

Az idő múlását csak abból érzékeljük, hogy megjelenik néhány folt a színésznő arcán, a kiadó vezetőjének rohamosan fogynak a hajszálai és Whitney kislánya felnő, egyik pillanatról a másikra. Ennél több kapaszkodót csak akkor kapunk, amikor néha megjelenik a képernyőn egy helységnév és egy évszám, de ezzel is teljesen sajátosan bánnak, ami nem segíti a nézőt a tájékozódásban.

Hiába látjuk Whitney fiatal éveit, a szárnyait bontogató énekesnő felemelkedését, és azt, hogyan teszi őt tönkre a siker és a férje, csak nagyon ritkán találja meg a film azt a pontot, amikor meg tudja érinteni a nézőt. Remekül lehetne használni Houston dalait, de a legtöbb számból csak ízelítőt kapunk, vagy olyan kontextusban csendülnek fel, melyekben semmi hatásuk. Már ez is bánt, de mégis az zavar a legjobban, hogy a filmben szinte úgy állítják be Whitney-t, mint aki nem csinált mást egész életében, csak újraénekelte más előadók dalait.

A legtöbb énekesnő nem dalszerző, így volt ez régen és így van ma is, ezzel semmi gond, ellenben a film kvázi azt sugallja, hogy Whitney csupán újraértelmezte mások dalait. A legnagyobb slágereiről, mint például a Több, mint testőrben elénekelt I Will Always Love You-ról kiderül, hogy eredetileg Dolly Parton adta elő, hogy a Greatest Love of All sem neki készült és utólag megnézve még pár ilyen nótát találhatunk a repertoárjában. Nincs semmi baj a feldolgozással, viszont a film picit túlzásba vitte mindennek az ábrázolását.

Az utolsó egy órában gyorsítva, ugrándozva haladunk előre az ismert, tragikus végkifejlet felé, de mintha felolvasnák a dolgozatot. Nem a színészek, ők mindent megtesznek azért, hogy a történet hiteles legyen, ellenben a forgatókönyvben annyi érzelem vagy dramaturgiai érzék van, mint egy Wikipédia-szócikkben. Sem a bántalmazó férjével összetűzésbe kerülő Whitney, sem a drogproblémákkal küzdő Whitney, de még a tragédia előtti pillanatokban látott Whitney sem képes kiváltani semmilyen érzelmet. Naomi Ackie minden tehetségét latba veti, de a rossz írásból senki nem lett volna képes ennél többet kihozni.

A szereplőgárdából ki kell emelni Stanley Tuccit, aki Houston lemezkiadó cégének vezetőjét alakította, és Tamara Tunie-t, aki Whitney édesanyját játszotta, ugyanis mindketten remekelnek, már amennyire a film engedi őket kibontakozni. A többiek is rendben vannak, egyértelmű, hogy nem a castingon, nem a színészeken csúszott el a produkció.

A Whitney Houston-történet indokolatlanul hosszú, legalábbis ezzel a dramaturgiával nem látni értelmét a két és félórás játékidőnek, hiszen érzelmileg nem igazán építkezik a produkció, csak próbálkozik. Egyes helyzeteket részletesen kifejt, másokat átugrik vagy csak felvillant, helyenként követhetetlen, és az az érzése lehet a nézőnek, mintha egy soha véget nem érő iskolai prezentációt hallgatna az egyik legnagyobb amerikai sztár életéről. Az egyetlen pozitívum, hogy a film humora a helyén van és ülnek a poénok, de azt hiszem, hogy ez tűzoltásnak is kevés.

I Wanna Dance with Somebody - A Whitney Houston-film

Kinek Ajánljuk
  • Aki kedveli Whitney Houston dalait
  • Aki szereti a lassú filmeket
  • Akit nem zavar a csapongó történet
Kinek Nem
  • Aki nem kedveli Whitney Houston dalait
  • Aki szereti, he egy film kivált belőle valamilyen érzelmet
  • Aki egy új Bohém rapszódiára vágyik
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.