Robert Bressonnak van egy 1966-os filmje, a Vétlen Balthazar. Abban a filmben egy szamár sorsát követhetjük nyomon kvázi a sorok között megbújva, miközben az éppen "útjába kerülő" emberi drámák fonalait szálazzuk szét. Tragikus, de szép film és nyilvánvaló hatással bírt Jerzy Skolimowski új filmjére, az IÁ-ra is, ami szintúgy egy szamár útját követi le, amint mindenféle kalandokba keveredik.

Senki ne számítson tehát valami aranyos állatmesére, mint amilyen a Babe, vagy a Paddington (oké, ezzel a példával messzebb mentem, mint ildomos lett volna), akkor már inkább felhoznám példának a Hadak útjánt, csak épp nem tobzódik annyira Hollywood aranykorának szélesvásznú epikusságában.

 

Ez a lengyel-francia film azt mutatja be, hogy mi történik IÁ-val (ez a szamár neve), miután egy állatvédő szervezetnek köszönhetően megmenekül egy kizsákmányolásból élő cirkuszi társaság köréből. Gazdája, egy fiatal lány az új helyén még néha meglátogatja, kapcsolatuk közeli: répás muffint visz neki és vele tölti a fél éjszakát (fiúja nem igazán érti, picit mintha ellenezné is, de azért elfogadja). A cselekmény ott indul be, amikor Iá hirtelen felindulásból a lány után ered (vagy pedig csak szimplán megelégeli a bezártságot) és megindul neki a nagyvilágnak.

Útja során több emberrel is összeköti a sors: hol egy emberrel, aki vágóhídra szállít állatokat, hol pedig egy férfival, aki szintén úttalanként tengődik a világban. Bresson filmjével ellentétben itt inkább háttérbe húzódik az emberi szál, a rendező szándéka ténylegesen az lehetett, hogy minél inkább behelyezze nézőjét a főszereplő állat helyzetébe, perspektívájába. Ezt úgy sikerül elérni, hogy több szubjektív képsort használ, több ízben van az, hogy az állatka szemével látjuk a történéseket (bár ezt azért a nézői elidegenítést elkerülendő mégiscsak kevesebbszer használja) és sokszor az ő színvilágában szemlélhetjük az eseményeket.

 A filmre egy finoman szürreális, álomszerű hangvétel is jellemző, ez a vöröses színhasználaton kívül a háttérzenében is megnyilvánul, amely méginkább átemeli a látottakat egy másik regiszterbe. Véletlenül sem lehet összetéveszteni egy szimpla természetfilmmel, ahhoz túlságosan stilizált, kvázi elemelt hangvételű - olykor már-már Lynch-jelleg uralkodik. Különleges hangvételt kölcsönöz eleve az is, hogy egy szamár szemszögéből nézzük az eseményeket, hogy ő a főszereplő és nem más: nincsenek fogódzót adó dialógusok (olykor persze az emberi szereplők részéről vannak, de azok is minimálisak), sem monológok, egy állat kétségbeesett, de annál eltökéltebb odüsszeiája ez az ismeretlenbe. Ennélfogva mindenképp azt érzem, hogy különleges filmélmény ez, nem mindennapi, mind alapötletét, mind megvalósítását illetően. Még ha készült is már hasonló, sok biztos nem, ami ilyen különleges eszközökkel kommunikálja az állatok iránti szeretetét és tiszteletét.

Egyedül az utolsó harmadban éreztem törést a film szövetében, ebben a szegmensben picit jobban rátelepszik a rendező az emberi szereplőkre, szerintem hamis és felesleges illúzióját keltve annak, hogy fontos karakterekről van szó. Ez azonban a nagy egészhez viszonyítva csekély mellélépés, ráadásul kapunk egy nyúlfarknyi Isabelle Huppert-alakítást is, ő pedig értelemszerűen kellemes adalék lehet bármihez.

Másfél órás film lévén nem éreztem azt, hogy túlhaladja a korlátait, alapvetően jól használja ki a játékidejét, címszereplőjét közel hozza a nézőhöz, karaktert ad neki, apró mellékzöngéivel, a sorok között kirajzolódik egy újraformálódó közeg. Egy hamis dicsőséggel tündöklő korszak befejezése (ez még az elején a cirkusz felszámolása), az állatoknak való jogtulajdonítás szándéka, miközben egy ember és állat számára egyaránt veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tetsző Európa is kitükröződik. Ezek az apróságok mind hozzátesznek a filmhez, erősítve az alapkoncepcióban rejlő erősségeket és gazdagítva azokat más perspektívákkal.