John Cameron Mitchell a mozgókép egy punkja. Egyrészt azért, mert már debütáló nagyjátékfilmjével, a Hedwig és a Mérges Csonkkal is egy olyan karaktert vonultatott fel, aki minden porcikájával lázadt a konzervatív gondolkodásmód által begyulladt rendszer ellen. Ott egy saját magát nőneművé átkódoló - fiktív - előadóművészt állít középpontba, aki belső utazásra indul egykori szerelme megtalálásának okából. Sokatmondó tény: Mitchell maga játszotta a főszerepet. A Hedwig után jött a Shortbus, ami már messziről elkerülte a punk színteret, de a konzervatív nézetek ellen vívott küzdelem tovább folytatódik, ezúttal a kamerán innen. A szexualitás explicit, erősen pornográf képsorokkal történő bemutatása (fontos a különbség: nem pornó, csak pornográf), testiségről való kendőzetlen párbeszéd indítása volt ez a film. Ne felejtsük el azonban hozzátenni, hogy a Shortbus mindezen összetevőkkel együtt egy csupaszív mozi volt, ami a meztelenséget és a szexuális orientáltság sokszínűségét bőszen reprezentálta ugyan, de ezt nem polgárpukkasztásra, botránykeltésre használta, hanem egész egyszerűen a prűdséget gyengéden, szeretetteljesen szembeköpte és őszintén beszélt valamiről, amiről általában nem beszélünk. Nem hogy őszintén, sehogy se. Mitchell számára központi kérdés a szerelem és annak minden formája (legyen az testi, lelki, bármilyen), ez az erős tematikai mozgatórugó pedig akkor is sajátosan imádnivalóvá formálja az adott filmet, ha az kissé fésületlennek is hat.
És ha már azt mondtam az imént, hogy John Cameron Mithcell a mozgókép egy punkja, akkor valahogy teljesen logikusnak hat legújabb filmje, az Így csajozz egy földönkívülivel. Ismét punk-szcenárió, helyszín Anglia, épp csak ál-transznemű előadóművészek helyett kanos tinédzserek, akik természetesen lelkesen lázadnak a rendszer ellen. Nézőként három sihedernek az önkifejezés és a szerelembe esés felé vezető útját követjük végig. A főszereplő, Enn (Alex Sharp) társai közül a leggátlásosabb (a könnyebb azonosulás érdekében a legkevésé reprezentálja generációjának lankadatlan, habzószájú szexorientáltságát) és leginkább fogékony arra a földöntúli érzésre, amit úgy hívunk: szerelem. Amikor egy este folyamán valami ütős házibulira vadászra betévednek egy házba, furcsa élményben lesz része (részük). Furcsa jelmezbe öltözött, furcsa viselkedésformával rendelkező férfiak és nők egy helyen - többségük megmagyarázhatatlan dolgokat művelnek, fura táncmozdulatokat lejtenek, míg másikuk finoman szólva is érdekes szexuális szokásaikat villantják meg. A fiúk persze úgy gondolják, hóbortos amerikaiak költöztek a szomszédságba, de mi tudjuk, már csak a film címéből is: földönkívüliekkel van dolguk. Míg Enn barátait teljesen beszippantja a földönkívüli társaság sajátos atmoszférája, addig őmaga egy vele egyidős lánnyal, Zan-nel (Elle Fanning) ismerkedik, akiről megtudjuk, hogy hozzájuk hasonlóan szintúgy lázad az évszázadok óta beidegződött regulák és normák ellen. Szeretné megtapasztalni milyen az élet a Földön, szeretné jólérezni magát és bizony erős szimpátiát érez emberünk iránt. Kisebb felhördülést okozva aztán 48órás kimenőt kér és újdonsült barátjával/szerelmével elkezdi felfedezni a földi lét gyönyöreit.
Azok, akik figyelemmel követik Mithcell rendezői pályafutását, elégedetten konstatálhatják azt, hogy ez a különös és különösen érzékeny művészlélek direktor továbbra sem hazudtolja meg önmagát. Mintha őmaga is egy földönkívüli lenne (bár hálivúdi viszonylatban nyilvánvalóan az), úgy tölti meg a vásznat a válogatott abszurditásokkal: kezdve az űrlények viselkedésével és öltözködésével, a bizarr hármas szexszel (majd látjátok, mire gondolok), az őket övező háttérsztorin át egészen addig az elszállt, LSD-tripre emlékeztető koncertjelenetig. A filmet áthatja egyfajta szeretnivaló különcség, ami pont annyi embernél válhat be, mint amennyi embernél válhat visszássá ez a tulajdonság. Ami engem illet, az előbbi kategóriába sorolnám magam: habókossága levett a lábamról, karaktereit pedig szerettem - dacára annak, hogy legtöbbjük inkább csak díszítőelemként, vagy statisztaként funkcionál, esetleg egyjelenetes humorforrásként van jelen (ide sorolhatók Enn barátai, Nicole Kidman punk-nagyasszonya, valamint Enn édesanyja). Ha az Így csajozz egy földönkívülivel egy személyiség lenne, akkor egy különc, túlmozgásos, nagyon furcsa, de empatikus és fekete humorú személyiség lenne. Mitchell filmje nem tökéletes - néha túl fésületlenül, kidolgozatlanul hagy egyes szálakat: így például a földönkívüliek politikája hagy kívánni valót maga után, ahogyan Enn karaktere is vesz néhány érdekes, hanyagul odakent fordulatot a film végére, a végső konklúzió pedig aranyos és szép, igaz, de ahogyan megkapjuk, az cseppet szemöldökráncoló.
Mégis, a film nem téveszti szem elől azt, amiről beszélni szeretne, ez pedig a társadalmi szabályok elleni lázadás, amely több színben is porondra kerül. Egy részről, amint Enn a maga punk attitűdjével, megjelenésével és saját készítésű képregényével megy szembe a rendszerrel. Más részről pedig Zan-en keresztül, aki szintén ugyanezt teszi, csak pepitában, viselkedésével konfrontálódva azzal, ami népének sajátja és egyben végzete. Mindketten szabadok akarnak lenni, de mindketten túlságosan kisszerűek ahhoz, hogy nagy lépéseket tegyenek az ügy érdekében (illetve…na de ez már spoiler, úgyhogy nem lövök le semmit) és csak lázadoznak, ízlelgetik, milyen az, saját fejük után menni és milyen az, amikor azt tesznek, amit akarnak és úgy, ahogy akarják. A film akkor kap igazán erőre, amikor erről a sokszor kamaszos lázongásról beszél és amikor megmutatja, ahogy ez a két fiatal együtt bohóckodik, egymásra talál és jól érzik magukat. Különösképpen emlékezetes az a jelenet, amelyikben a punkot kísérli meg elmagyarázni Enn, de csak ellentmondásokba ütközik (amit azonban a lány ezzel együtt aranyosnak és meggyőzőnek tart) és másként, de hasonlóképpen remek az a jelenet, amelyben előadnak egy közös dalt, mely egy videoklipbe illő animált képsorba torkollik. Ha úgy tetszik, itt nem csak a főszereplők azok, akik próbálnak kitörni a normalitás keretei közül, de maga a rendező is ereszd-el-a-hajamat játszik, amiként azt tette előző filmjeiben is. De a francba is, nagyon jól teszi, mert igazán szórakoztató látni azt, ahogy asszisztálnak ehhez a jópofa punksághoz olyan nagy nevek, mint Nicole Kidman (jó látni ilyen séróval), vagy mint Elle Fanning (remélem még sok ilyen érdekes film megtalálja őt), vagy olyan szimpatikus, relatíve no-name figura, mint Alex Sharp.
Van, hogy egy film hibái ellenére is egy szerethető élménnyé válik, ilyen lett az Így csajozz egy földönkívülivel. Fésületlen, de kellően fura és jószándékú kis agymenés, aminek szíve helyén van és nem fél szembemenni a konvenciókkal. Muszáj értékelni az ilyet.