Nem lehetne azt mondani, hogy 2010-ben a semmiből jött a DreamWorks sikere, azonban meglepetés sikere mégis jólesően hatott a nézőkre. A stúdió, amelyik egy behemót, zöld ogréval elnyerte az első animációs filmnek járó Oscart a sikeren felbuzdulva ahelyett, hogy a Pixar valóban méltó vetélytársa lehetett volna, szívvel-lélekkel teli mesék helyett ráállt a popkultúrális utalásokkal teleszőtt mesékre. Ez persze ideig-óráig teljes joggal fizetődött ki nekik, elvégre miközben a lurkó jól szórakozott, anyu és apu jókat röhögött a nekik szánt filmes kikacsintásokon. Csakhogy ez egyre inkább önismétlővé és laposabbá vált, erre ékes példa a siker ajtaját berúgó Shrek hanyatlása. 2008-ban a Kung Fu Panda volt az első jele annak, hogy Jeffrey Katzenbergék még nem felejtettek el szívből mesét mondani, de ennek kicsúcsosodása (avagy igazi Pixar-minősége) Hablaty és Fogatlan 2010-es debütálása volt.
Pedig ha jobban megnézzük, az Így neveld a sárkányodat! önmagában semmi eredetit nem nyújtott (az alapot szolgáló Cressida Cowell könyvein túl): a magányos különc összebarátkozott a rettegettnek hitt bestiával és ezzel együtt megváltoztatták a saját világukat is. Amitől mégis a DreamWorks él(sárkány)lovasává vált, az a rengeteg humánum, amellyel Hablaty és Fogatlan barátságát Chris Sanders és Dean DeBlois rendező elmesélte (a végén egy animációs filmektől meglepően bátor húzással), no meg persze John Powell fantasztikus dallamai. Oscar-jelölés is lett érte a jussuk.
A második részre (valamint a most bemutatott harmadikra) viszont maradt DeBlois és mostanra már egyértelmű, hogy már az első részben is ő képviselte az érettebb tónust. Persze a második részre is igaz volt az ősi viking mondás, mely szerint "egy fenékkel nem lehet két sárkányt megülni", és kicsit az első rész támasztotta elvárásokba esett, miközben hiába indult az előd inverzéből a sztori, azért nagyon okosan továbbgörgette Hablatyék jellemfejlődését és barátságát. Ennek viszont az első rész könnyed, jól eső kiszámíthatósága látta a kárát, amire ráadásul még egy erőtlen főgonosz is rájátszott, no meg az anya vitatott karaktere. Az ezúttal is forgatókönyvírói státuszban leledző DeBlois a trilógia-zárlatra viszont még inkább mélyebbre merészkedett a sárkány üregébe, ahonnan ezúttal is hiányozni fog az első rész szerethető bája, mégis bátran kijelenthető, hogy méltó befejezése a történetnek, amit garantáltan megkönnyez kicsi és nagy, akárcsak anno a Toy Story 3 esetében.
Az író-rendező nagyon okosan nem hagyta figyelmen kívül az idő múlását (noha azzal ő sem tudott mit kezdeni, hogy a három film, három különböző stúdió égisze alatt jelent meg), és ez nem csak a szereplők egyre terebélyesebb - és viccesebb - arcszőrzetén, hanem problémáikon, az erre adott válaszaikban, hovatovább a dramaturgián is tetten érhető. Hablaty már nem az a különc kisgyerek, aki egykor volt, hanem a népéért és azok sárkányaiért egyaránt felelős törzsfő. Márpedig ezek a vikingek (jól reflektálva korunk technokrata társadalmára) nagyban függenek a szárnyas pikkelyesektől, de miközben az ebből adódó problémára, no meg Hibbant-sziget túlnépesedésére kellene választ adni, a Grimmel nevezetű sárkányvadász is fenyegetést jelent a társaságra és még egy Fényfúria is elcsavarni látszik Fogatlan fejét.
Rengeteg konfliktus, de ezekkel DeBlois ezúttal is ügyesen zsonglőrködik és görgeti kiváló érzékkel az érzelmes finálé felé. Noha a két rész alatt felhalmozott karaktermennyiség némileg megsínyli a játékidőt és az első epizód könnyed bája továbbra is odavan, a három epizód közül messze ez a legintelligensebb. Visszaköszönnek ugyan az első rész bizonyos elemei, kérdései, de az ezekre adott válaszok az eltelt idő fényében érettebbek lettek, miközben a három rész alatt meghúzódó üzenet is finoman kerül tálalásra.
Ezzel együtt pedig a második rész botlásait is sikerült kijavítani: nem csak azzal, hogy kevésbé épít az első rész vázára, vagy a vitatott anya figura háttérbe szorításával, hanem egy lényegesen jobban funkcionáló főgonosszal. Persze az első részben pont az volt a remek, hogy ott a legfőbb ellenséget az emberi maradiság, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás jelentette. Ebből kiindulva mind a második részben, mind pedig itt az erre adott radikális válasz ölt testet az antagonistában, aki egyben Hablaty torz tükörképeként is szolgál. Grimmel és az ő kígyó-skorpió-hibrid sárkányai viszont lényegesen jobban funkcionálnak, mint Drago a második részben.
Persze az érettebb koncepció ezúttal sem ment a humor és a szerethetőség rovására, és a mellékfiguráknak most is megvannak a maguk szórakoztató pillanatai. Fogatlan és a Fényfúria kezdeti románca - John Powell ezúttal már sokkalta inkább komolyzenébe hajló, fantasztikus zenéje kíséretében - pedig egyszerre hasfalszaggatóan vicces és szívet melengető. A látvány ehhez mérten pedig már helyenként a valósággal kokettál, annyira rá lehet csodálkozni a pelyhedző állakra, a sárkánypikkelyekre (vagy a minden eddiginél macskásabb sárkányokra), esetleg a homokra, vagy a vízre és a kalandnak ezúttal is kijár a moziban nem csak a minél nagyobb vászon, hanem a minél több dimenzió. (4DX-ben szó szerint a tarkójáról törli az ember a sárkány nyálat, ha nem kapaszkodik a székébe repülés közben.) De a film legnagyobb dicsősége mindenképpen az, hogy sikerült egy viszonylag egységesen magas színvonalat megőriznie a zárlatra, amely mese- és élőszereplős trilógiáknak is csak keveseknek sikerült, ezzel pedig Hablaty és Fogatlan felvételt nyert az animációs filmek Valhallájába. De elsősorban mégiscsak a szívünkbe.
A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta! Az Így neveld a sárkányodat! 3 magyarországi premierje február 21-én esedékes!