Fiú (Avery Whitted) és lány (Laysla De Olivieira) az Isten háta mögött autókáznak, San Diegóba tartanak. Testvérek. A lány állapotos, de születendő gyereke egy olyan kapcsolat eredménye, mely meglehetősen bizonytalan lábakon áll. Út közben meg kell állniuk, lánynak hánynia kell. Mellettük nagy mező, hosszúra nőtt fű borítja, a fűből egyszerre csak egy kisfiú segélykérését hallják. Be kell menni és segíteni kell, nincs mese. A rémálom így kezdődik. Ezt követően hőseink hamarosan még több emberrel találkoznak és egyre elcsigázottabban vágynak arra, hogy valahogy megtalálják a kiutat.
Vincenzo Natali (Kocka) Stephen King és Joe Hill novellájából készült filmje ígéretesen indul. Nézőként nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az, ami történni fog és maga a kiindulópont több, mint érdekfeszítőnek bizonyul ebből a szempontból: mégis milyen fenyegetések várnak hőseinkre a nagyra nőtt fűben? Mi lesz a nagy rejtély? Mi lesz a nagy tét? És végül, de nem utolsó sorban: mit fogunk kezdeni ezzel a helyszínnel és ezzel a szituációval bő másfél órán keresztül?
A leszűkített tér, mint központi elem egy filmben mindig hálás tud lenni - akkor, ha értő kezekkel nyúlnak hozzá. Remek eszköz arra, hogy apelláljon az ember klausztrofóbiájára és remek eszköz arra is, hogy egy olyan szorult helyzet metaforájává váljék, amelybe éppen a karakterek beleragadtak. Plusz, piszok izgalmas horrorfilmet lehet belőle kihozni. Natali egy ideig képes is kézben tartani a dolgokat, valamint azt is eléri, hogy érdeklődésünk éber maradjon. A két főszereplővel együtt mi is ott bolyongunk a bozótosban, hangokat hallunk, a nap lemegy, a feszültségünk egyre csak fokozódik. A rendező úgy tud minket feszültségben tartani, hogy egyfajta jóleső bizonytalanságot biztosít: egy ponton például feltűnik egy férfi, aki segítőkészen közelít, de mi sejteni véljük, hogy ez csak álca, mégis, a bennünk felmerülő kérdések, a kimenetelben való bizonytalanság arra késztet bennünket, hogy kvázi a fotel szélére csússzunk érdeklődésünk közepette. Az sem elhanyagolható tényező, hogy emberünk, a direktor igen tehetségesen teremt atmoszférát, az operatőr, Craig Wrobleski képei pedig, még ha sokszor túl sötétek is, de szépek, karakteresek, közeli felvételei nagy vászonra illők. Szóval igen, néha jó nézni.
A probléma csupán az, hogy ideje korán kiderül mindez csupán ámítás. Nagyjából fél órának kellett eltelnie a filmből és bebizonyosodott az, ami, ha nagyon őszinték akarunk lenni már az első tíz percben gyanús volt, hogy ebben a sztoriban, ebben a koncepcióban nem volt több egy húsz percnél. Ami húsz percben még hatásos, cidriztető mozgóképélmény lehetett volna, az bő másfél órában egy álmosító, önismétlő katyvasszá változott, ami nézzen akármilyen jól, igazából nem igazán tudja, mit csináljon azzal az egyetlen ötlettel, amije volt. A cselekmény ezentúl saját magát mondja fel újra és újra - a nap lemegy, a nap felkel, hőseink a fűben bóklásznak, Patrick Wilson (a film ügyeletes Jack Nicholsonja) pedig folyton megérint, illetve meg akar érintetni a többiekkel egy hatalmas követ. A kőnek egyébként kulcsfontosságúnak kellene lennie, de a film nem sokat foglalkozik azzal, hogy igazán érdekessé váljék, így inkább csak úgy van.
A legfőbb gond azonban mindezek mellett annak tudható be, hogy a karakterek közül egyetlen egy sem volt igazán meggyőző és jól felépített. Beszéljünk akár a fiatal, leendő anyáról, aki egy kapcsolat és úgy en bloc az anyaság elől menekül, a testvéréről, akinek húgához való kötődése talán több, mint testvéri, valamint a váratlanul felbukkanó apáról, akiről érdemben istenigazából semmit nem tudunk meg. Konfliktusaik mondvacsináltnak hatnak a körülmények össztüzében és inkább az volt érezhető, hogy a rendező ezekkel a figurákkal és verbális csatározásaikkal a játékidőt próbálta megnyomni. Így hiába van aduásznak egy kétesen épelméjű Patrick Wilson, ha egyszer fenyegetőnek szánt jelenléte totálisan hatástalanná válik és csak felszínes őrültködésnek hat. Sajnos az is mindvégig érezhető volt, ez a film az égvilágon semmit nem szeretne mondani semmiről, csak és kizárólag egy húszperces koncepcióval rendelkező horror-trippel szeretett volna kedveskedni a nézőknek másfél órán át, amit megpróbált ilyen-olyan trükkökkel (időkezelési truvájokkal) megspékelni. Lehet játszadozni ezzel ideig-óráig, de nem lehet nem érezni, hogy alibi az egész és mindez csupán gyenge próbálkozás arra vonatkozólag, hogy elfedje a történetmesélés szintjén jelentkező problémákat. Nincsenek igazi tétek (azon túl, hogy ki akarnak jutni a szereplők és túlélni), nincsen igazi téma, csak témának a foszlánya (valamit elhintenek a megváltásról, a fanatikusságról, de ez már csírájában elhal) és nincs igazi suspense sem. Csak üresen reszkető arcok a rengetegben.
A végeredmény tehát ha nem is teljesen élvezhetetlen és ha láthattunk is már botorabb King-adaptációt, mégiscsak unalmas és semmitmondó különösebb mély- és csúcspontok nélkül, katarzis híján. Nem mondom, hogy lehetett volna több benne, mert a film nem nagyon törte magát, hogy meggyőzzön ennek ellenkezőjéről. Csak bevezetett a fűbe, majd elrohant és otthagyott engem magamra. Unatkozni. De már kint vagyok és jól vagyok, köszönöm.