Hirdetés

Inferno - Kritika

|

Tom Hanks és Ron Howard ismét művészettörténeti kirándulásra invitál bennünket.

Hirdetés

Csak hogy ne áruljunk zsákbamacskát, kezdjük a kézenfekvővel: a Langdon-széria legújabb, harmadik darabja tartja a szintet, amelyet A Da Vinci-kóddal, valamint az Angyalok és démonokkal belőtt magának a rendező és csapata. Sok okuk nem is volt arra, hogy alább, ne adj' isten fölébb adják, hiszen bevonzottak annyi embert a moziba, hogy nyugodt szívvel hátradőlhessenek és hagyják, hadd markolja fel Tom Hanks a pénzt és hadd kapcsoljon robotpilóta-üzemmódba a hollywoodi mesterember, Ron Howard.

Hirdetés

Ennélfogva az Inferno ugyanazt a stratégiai elvet vallja magáénak, mint eddig is: Howardék Langdon professzort a két órás játékidőbe könnyen beletuszkolható lehető legtöbb irodalom- és művészettörténeti megállókon, látványosságokon, no és titkos átjárókon ráncigálják körbe, lehetőséget adva neki arra, hogy aprócska érdekesség-morzsákat szórjon el úton-útfélen a művészettörténetre, illetve a könnyed szórakozással egybekötött középiskolás-szintű okulásra vágyakozó néző számára. Megadva ezzel a krimirajongók betevőjét is, hiszen ezeknek a kis megállóknak az aktuális ügyre vonatkozó jelentőségük van - minden trívia egy megoldókulcs, minden művészettörténeti állomás egyre közelebb visz a felgöngyölítésre váró rejtély sikeres megoldása felé.

Mindazoknak, akiknek ennyi és még egynéhány nézőt ébren tartó fordulat elegendő egy kiadós moziélményhez, lelkük rajta. Lakjanak jól és váljék egészségükre. Könnyedén el tudom képzelni - sőt, át tudom érezni - hogy a legtöbben egyébként is az ilyen egyszerű örömökért, szimpla izgalmakért és a könnyű megoldásokért, valamint az érdekességek végett vonzódnak ehhez a szériához. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy legfeljebb egy közepesen jó, kereskedelmi csatornákon látható "heti-egy-ügy"-féle sorozatok nívójával bírnak ezek a mozifilmek. Ez annyit tesz, hogy egy szakavatottabb krimibubus még éppenhogy ellesz például az Infernóval, de ennyi és nem tovább - mint mondtam, a könnyű megoldások, egyszerű élvezetek filmje ez.

Az Inferno bő két órás játékideje alatt ennélfogva főként olcsó eszközökkel igyekszik hatást elérni. Karakterei például gyatrán kidolgozott, lelketlen kis papírmasé figurákként rohangásznak A pontból B pontba (azaz jóformán egyik városból a másikba) és lényegében ebből nyeri a film az egyetlen szerencséjét, ugyanis legalább azt elmondhatja magáról, hogy a cselekmény folyamatosan mozgásban van. Valami mindig történik, valami sumákság mindig felüti a fejét és valami kis fordulat mindig próbál minket ébren tartani, de ezek mit sem érnek akkor, ha a rendező és az író ilyen látványosan kerüli a komplexitás bárminemű formáját a külső rétegek alatt.

Lehetsz akár Tom Hanks, akár Felicity Jones, vagy épp Ben Foster, ha nincsenek meg azok az alapok, akkor hiába próbál meg az ember építkezni - nem fog menni akkor sem, ha te vagy épp a legnagyobb név. Ebben a filmben a legtöbben jó, ha egy mondattal jellemezhetők, de ezek az egy mondatok is inkább felszíni jellemzőkre vonatkozhatnak. Különösen fájó ez Hanks és Jones esetében, akik így tényleg csak futóbolond szimbólum és Dante-mániásokként járják a múzeumokat, mentesülve az alól, hogy kiforrott karakterekként gondolhassunk rájuk.

Ezek után már nem is hatott olyan meglepőnek, hogy az alapkoncepciót (mely szerint egy gyilkos vírust fejlesztettek ki az emberiség megritkításának céljából, hogy ne legyen túlnépesedés és tiszta lappal kezdhessünk) is szépen elmaszatolták, pedig abban lehetett volna némi fantázia és lehetőség. El lehetett volna lamentálni a fő ellenlábas indítékain és ördögi tervén, mely utóbbi legyen akármilyen elvetemült, mintha mélyen lenne benne valamilyen eltorzult ráció. Ehelyett az egyébként zseniális aktorként ismert Ben Fostert egy harmadrangú Bond-gonosz szerepkörébe suvasztották. Azt a makacsul pofátlan tényt pedig, mely szerint eleve nem adtak neki túl sok lehetőséget a kibontakozásra, nem is szívesen kommentálnám.

Robert Langdon kalandja így ismét nem lett több egy jelentéktelennek mondható lábjegyzetnél a krimik fejezetében. Mind a főszereplő színészek, mind a rendező láttak szebb napokat (hiába a sok szép város, vizuálisan a látomás-jeleneteket kivéve meglehetősen ötlettelen a film), bár az is igaz. hogy talán az alapul szolgáló regény nem is kívánt többet annál, mint amit végül kaptunk. Az más kérdés, hogy Langdon professzor kalandozásai és nyomozgatásai sokkal kényelmesebben férnének el a kisképernyőn, heti egyórás adagokban.

Értékelés: 65%

Kiknek ajánljuk? 

- azoknak, akik olvasták az eredeti regényt, állítólag eszközöltek néminemű változtatást
- azoknak, akik feltétel nélkül imádják Tom Hanks-et minden egyes szerepében

Kiknek nem ajánljuk? 

- azoknak nem, akiknek már A Da Vinci-kód is kevés volt
- azoknak nem, akiknek már a suliban elvették a kedvét az Isteni színjátéktól

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.