Brandon Cronenbergre rendre ránehezedik apja, David nevének súlya. Egy ennyire kultikus rendező sarjának lenni egyszerre lehet kiváltság és átok. Ekkora hátszéllel talán könnyebben jut lehetőségekhez, ugyanakkor nehezen kerülhető el az összehasonlítás, pláne ha azt nézzük, hogy Brandon stílusa számos helyen megidézi az apuka vízióit. Ennek ellenére bizonyította, hogy képes a saját lábán megállni, a Gyilkos tudat például egy remek darab lett, most pedig az Infinity Poollal, vagyis a Végtelen víztükörrel folytathatta tovább az önállósodást.

James (Alexander Skarsgard) a párjával egy Li Tolqua nevű fiktív üdülőhelyen nyaral, ahol megismerkednek egy párral, akikkel elmennek kirúgni a hámból. Éjszaka azonban történik egy baleset, ami fenekestől felforgatja hősünk életét.

A történet gerince egyszerű, a felvezetés pont ideális, megismerjük Jamest, az épp alkotói válságban szenvedő írót. A férfi inspirációt szeretne új könyvéhez, de egyáltalán nem biztos magában, pénze nincs, de mivel beházasodott egy gazdag családba, így ezzel nem különösebben kell törődnie. A frissen megismert pár kedvesnek tűnik, noha a nő, Gabi (Mia Goth) nem rejti véka alá a furcsa vonzalmát James felé.

Amint megtörténik a tragédia, teljesen új irányt vesz a film, bekúszik egy misztikusabb, kicsit sci-fisebb szál, de nem kell semmi futurisztikusra gondolni, Cronenberg megtartja a földhözragadtabb, realistább köntöst, már amennyire egy ilyen sztorit annak lehet nevezni. A konfliktusról ennél többet nem szándékozom elárulni, még akkor sem, ha a kedvcsinálókban utaltak rá, hogy mi zajlik a háttérben. A lényeg a szegény-gazdag ellentét, a társadalmi rétegek közti különbség ábrázolása, amolyan Cronenbergesen. A téma egyáltalán nem új keletű, az elmúlt években rengetegen járták körbe számtalan aspektusból, de a drámai, netán thrilleres nézőpontok után mindenképp érdekes volt egy ilyen rémálomszerű, horrorba hajló agymenést is átélni.

Az első remek húzás a helyszín, Li Tolqua, mely úgy néz ki, mintha egy dél-amerikai tengerparti kisváros és egy poszt-szovjet település keveredne. Sajátos törvényei és gazdasági helyzete miatt ideális hely a tehetősek számára, akik miután felfedezték azokat a bizonyos kiskapukat, maximálisan kiaknázzák a lehetőségeiket. Játszótérnek használják a szigetet, ahol kiélhetik elfojtott vágyaikat és kontroll nélkül cselekedhetnek. Egy olyan hedonista lázálomba fordul át a cselekmény, ahol az erőszak és a szodómia kéz a kézben járnak. Az élvezetek, perverziók hajszolása már-már az elállatiasodás határát súrolja, miközben a pszichedelikus látomásokban összemosódik a valóság és a képzelet. Cronenberg érdekes kérdéseknek ágyaz meg, ám nem mindegyikből sikerül konklúziót levonni, emiatt az utolsó harmadra kissé elfárad a film. A társadalomkritikája is elsősorban a harsányságából fakad, s noha mögöttes tartalomban sincs hiány, túl sok újdonságot mégsem lehet benne ezen a téren felfedezni.

A színészek szuperek, főleg Alexander Skarsgard és Mia Goth emelkednek ki. Előbbi ha kell megszeppenve kuporog, hogy aztán a következő pillanatban dühtől forrongva törjön ki belőle a vadállat, míg ez utóbbi igazi femme fatale a maga dermesztő megmozdulásaival és szexi kisugárzásával.

Brandon Cronenberg jó úton jár abban, hogy ne elsősorban David fiaként hivatkozzunk rá. Igazi mesterművet még nem sikerült alkotnia, de a Gyilkos tudat után a Végtelen víztükör is egy remek alkotás, melyben tisztán kirajzolódnak mind a vizuális, mint a tartalmi stílusjegyei. A sztori visz magával és a rendező most sem fogta vissza magát, ami jót tesz az összképnek. A mélyebb társadalmi üzenet noha nem világít rá semmi olyasmire, amit ne láttunk volna korábban, de filmként van annyira erős és hatásos élmény, hogy érdemes legyen elmerülni ebben a bizarr rémálomban.