Grace (Annette Bening) és Edward (Bill Nighy) huszonkilenc éve házasok. Az ember azt gondolná, akik ennyi ideje élnek egymás társaságában, kelnek és fekszenek egy ágyban, egy fészekből kirepült gyerekkel a tarsolyukban, nos, hogy révbe értek, nincsen visszaút. Nem is igazán arról van szó, hogy az ember boldog-e, de arról, hogy ott, abból a helyzetből már minek mennél vissza? Az otthon melegéből, a biztos pontból valami bizonytalanba. Valami idegenbe. William Nicholson legújabb filmjében arra keresi a választ, hogy mi történik, ha az egyik fél mégiscsak azt mondja, hogy az élete nem boldog és lépni akar.
Párkapcsolatok anatómiájáról, tönkremeneteléről, házassági perpatvarokról megannyi film készült már (szinte feleslegesnek is érzem a példálózást, de azért tessék csak: Jelenetek egy házasságból; Házassági történet; Blue Valentine; Kramer kontra Kramer, 45 év, stb.), de olyan téma ez, amelyet mindig meg lehet közelíteni újabb és újabb oldalról, új aspektust adni neki, új árnyalatot. Nicholson az Inkább lennék özvegy című filmjével Andrew Haigh 45 év című alkotásához hasonlóan egy idős házaspár szemszögéből kívánta megmutatni az elhidegülést és a boldogság elbizonytalanodását (ami egyébként még mindig alapvetően ritkaságszámba megy a filmeket illetően). Filmje borongós hangvételű, szomorkás film, ezt nagyon jól jelzik már az első képsorok. Láthatjuk, amint Grace és Edward egy háztartásban élnek ugyan, de igazán nincsenek jelen egymás életében. Edward csupán a háttérben tevékenykedik ahogy hazaér, leül a kis dolgozóasztalához, unott, sztoikus arccal készít egy teát feleségének, majd kényszeredett beszélgetést folytatnak arról, hogy a dolgok mennyire végesek. Pár nappal később fiúk Jamie (Josh O'Connor) hazatér hozzájuk, mint kiderül azért, hogy ott legyen, amikor édesanyja megtudja: Edward válni szeretne és elköltözik egy másik nőhöz. Jamie ezt követően két tűz közé kerül és míg próbálja saját lelki gondjait is megoldani, külső tanúként, közvetett elszenvedőként ott van egy házastársi lelki harc kellős közepén is.
Így felvázolva olyan alapanyagnak tűnik mindez, amire nagyon szépen lehetett volna építeni egy erőteljes párkapcsolati drámát. Adottak voltak a színészek is, hiszen Benning a legtöbb esetben ragyogó alakítást nyújt, Nighy-t pedig mindig szeretjük és nincs még egy olyan ember, aki képes lenne átadni ezt a mély, ki nem mondott, éveken át hordott fájdalmat úgy, hogy minden az arcára van írva és nagyjából a kisujját sem kell mozdítania a hatás eléréséhez. Az Inkább lennék özvegy egyik legnagyobb problémája az, hogy a forgatókönyvíró/rendező mindent szépen a szánkba adagol, mielőtt azt jól megrágta. Van egy jelenet, ami nagyon jól illusztrálja ezt még a film első harmadában, amikor Grace szembesül azzal, hogy Edward tényleg elhagyja őt. A nő a szobájában ül, elkeseredett arcot vág, a kamera végigpásztázza a szobát és a szobában lévő közös képeket, emléktárgyakat, aláfestő zenének pedig egy világfájdalmas operát kapunk (miközben jóval hatásosabb lett volna, ha felismerik, hogy a csend jóval beszédesebb). A probléma itt abban rejlik, hogy a rendező mindenképpen alá akarta húzni azt, ami egyértelmű: hogy a nő szenved és lényegében lelki kínokat él át. Aláhúzza ezt a zenével, amelynek kontraproduktív hatása miatt az egész jelenet az addigiakhoz képest idegennek hat és borzalmasan szájbarágósnak. Sajnos azonban ez nem az egyetlen példa, a párbeszédek tele vannak ilyen, és ehhez hasonló otrombaságokkal (egy ponton Grace a fiának ecseteli, hogy elhagyni valakit huszonkilenc év után az bizony gyilkosság, még ha halott nincs is), miközben hozzám nézőhöz kevéssé ér el bármi is abból a fájdalomból, amit a hőseink átélnek (főként Grace).
Nem éreztem azt a súlyt, nem éreztem a téteket, nem jutottam közel a karakterekhez, vagy ha valamennyire mégis, akkor sem éreztem semmi szimpátiát irányukba - gondolok itt kiváltképp Bening karakterére, aki inkább egy antipatikus, bornírt nőszemély benyomását kelti, mint egy olyan emberét, akinek fájdalmát képesek vagyunk átélni és megérteni. Edward esetében pedig szintén furcsa helyzet áll fenn: szerepe szerint végig melankolikus tekintettel néz maga elé és nem éreztem azt, hogy itt a film kezdete és befejezése között bármilyen változás beállt volna az ő életében.
Nincs tehát lelki fogódzó és nincsen előre haladás, Bening és Nighy rutinos profizmusa csupán ideiglenes mankónak bizonyul. Aki biztosíthatta volna ezt az érzelmi megéltséget, Jamie, szintén csak tehetetlenül szemlélődik és csak arra jó, hogy a film kimondja: ő is boldogtalan. A film persze próbál válaszokat találni, igyekszik megoldást nyújtani arra, hogy mi van, ha valaki nem érzi jól magát egy párkapcsolatban. De ahogyan megfogalmazza ezeket a válaszokat, gondolatokat, szerencsétlennek hat, nyeglének és átgondolatlannak. Ami marad nekünk tehát az egy jó alapötlet, néhány eltalált jelenet (a nyitány, hazaér Edward és ahogy egy darabig csak a sziluettjét látjuk, beszédes) és két remek színész, amint igyekeznek egy gyengén megírt forgatókönyvet életben tartani. Kár érte. Hogy úgy mondjam, nem vagyok boldog.
