Az Insidious egy érdekes franchise a horror berkein belül. A klasszikus kísértettörténeteket veszi alapul, mégis modern köntösbe bújtatja őket, melyben rengeteg kreativitás rejlik. Teljes mértékben kommersz darab az eddig napvilágot látott négy felvonás, ám kevés olyan kiegyensúlyozott és színvonalas sorozat létezik, mint ez.
Így okkal számíthattak a rajongók A vörös ajtó képében egy újabb borzongató élményre, melynek pikantériája, hogy a főszereplő Patrick Wilson rendezői bemutatkozása.
Mindenekelőtt egy kis gyorstalpaló az Insidiousról. A James Wan által dirigált első két felvonás a Lambert családra koncentrált, majd ezt elengedve az itt megismert médium, Elise (Lin Shaye) került a középpontba. A mind a négy filmet író, a harmadikat egyben rendező Leigh Whannell igyekezett jobban kibontani a spirituális világot több-kevesebb sikerrel, s noha Az utolsó kulcs címre hallgató legutóbbi darab egyértelműen a leggyengébb a sorozatban, még így is decens horrornak mondható. Whannell A vörös ajtóban a sztoriért felelt, míg a forgatókönyv Scott Teems munkája, ők ketten pedig úgy döntöttek, ideje folytatni és egyben lezárni Lamberték kálváriáját.
A történet, ahogy arra számítani lehetett, a második rész után veszi fel a vonalat. Josh (Patrick Wilson) és Dalton (Ty Simpkins) emlékeit törölték az ominózus időszakról. Eltelt kilenc év, hősünk elvált feleségétől, míg a fiú egyetemre ment, s a kapcsolatuk megromlott. Amikor mindkettejüket víziók kezdik gyötörni, rá kell eszmélniük, hogy a borzalmak nem értek véget.
Mivel a második etap pont tíz éve látott napvilágot, kíváncsian vártam, mennyire lesz múltidéző a felvezetés. Nos, nem különösebben az, ami előny és hátrány egyben. Jó, hogy nem hajszolja magát önismétlésbe, ugyanakkor közel sem tiszta minden elem a miértek közül. A cselekmény lassan indul be, az első harmad egy apa-fiú kapcsolatot vizionál, mely nem éppen rózsás. Ezt követően két szálon haladunk tovább: Dalton egyetemi és Josh otthoni napjaira fókuszálva. A sötét és baljós jelek egyre csak gyűlnek, mígnem érkezik az elkerülhetetlen szembesülés. Mindkét eseménysor tartogat meglepetéseket, de a fiú kapja a nagyobb figyelmet. Nem véletlenül, elvégre ő a katalizátor a másik világhoz. A nézővel egyetemben válaszokat akar, még akkor is, ha ez veszélyekkel jár. Szobatársa személyében segítséget is kap, noha a lány inkább csak a korábbi felvonásokból ismert Specs és Tucker kevésbé szimpatikus alteregója. Döntései nemkülönben furcsák, főleg a záróakkordban, de erre kitérni már az élmény rovására menne.
Ha már említettem a két asszisztenst, nemcsak ők tűntek el szinte teljesen, hanem Elise is. Ez önmagában nem zavaró, de az asztrális utazásoknak miattuk volt meg a szeánsz jellege, itt azonban csak elég becsukni a szemet és már meg is nyílt a másik világ. Eme felszínes hozzáállás sajnos rásüti a bélyegét a végeredményre. Hiába próbálkozik tisztességgel, nem képes kihasználni a benne rejlő potenciált. Más kérdés, hogy a producerek mennyire vágták meg a művet, ugyanis több helyen érezni, hogy megszaladt az a bizonyos olló. Többek közt az előzetesekben látunk jeleneteket, melyek nincsenek benne a kész filmben, illetve a konfliktusok megoldása iszonyatosan légből kapottnak érződik. Megvolt a lehetőség, hogy Daltonék méltó lezárást kapjanak, de a zárás után olyan érzésem volt, mintha nagyjából egy helyben maradtunk volna. A horror faktor korrekt, de semmi kiemelkedőben nincs részünk, a jump scare-ek többnyire kiszámíthatóak, ellenben a kitartott, feszültebb szegmensek működnek, gondolok elsősorban az MRI vizsgálatra vagy a memóriajátékra.
Nagyon szeretem ezt a franchise-t, a kommersz horror egyik legmegbízhatóbb és legszínvonalasabb címének tartom, amihez A vörös ajtó sajnos nem tudott felérni. Feldobál témákat, mint az apa-fia kapcsolat, a múltbéli sérelmek és fokozatosan építkezik, majd eleveníti fel a második rész eseményeit, de semmit nem árnyal eléggé ahhoz, hogy igazán hatásos legyen, a szimpla ijesztegetések pedig egy idő után erejüket vesztik. Helyenként hangulatos, de elsősorban csak pillanatai vannak és leginkább az érdektelen jelzőt tudnám rásütni, mely egy horror esetében talán a legfájóbb dolog.
