Sean Anders írói és rendezői karrierje a mélyponton volt az utóbbi pár évben, amikor is egy Förtelmes főnökök 2 után a Megjött apuci! filmjével megmutatta, hogyan kell egy jó ötletből a lehető legkevesebb poént kihozni, majd annak folytatásával elődjének rekordját is túlszárnyalta, miként lehet még kevésbé vicces, de ezzel fordítottan arányosan még kínosabb egy film. Talán az Instant család előnyére is vált az ezekből fakadó csonka elvárás, ami miatt az év első kellemes meglepetése lett ez a film.

Anders szívéhez közel áll az örökbe fogadós történet, hiszen ő és a felesége is hasonlóan három gyereket adoptáltak, így saját tapasztalatait és élményeit tudta felhasználni a történet megírásához, ami nem csak a film földhözragadtságához segített hozzá, de bizonyára ahhoz is, hogy jó ízléssel viszonyult a témához, amit az ő esetében a legkevésbé vártam volna. A történet valóban nem több ennél, miszerint Pete (Mark Wahlberg) és Ellie (Rose Byrne) már sok éve boldog párkapcsolatban élnek, negyvenes éveiket tapossák, de a gyerekvállalás témát annyiszor elhalasztották életük folyamán, hogy úgy érzik, talán már késő is. Ekkor elgondolkodnak, és átfontolás után eldöntik, hogy belevágnak egy gyerek örökbefogadásába. Amiből végül három lesz.

Az Instant család részletesen körbejárja a témát, kezdve attól, hogy mi játszódik le egy ilyen, egy életre meghatározó döntés meghozatala folyamán a potenciális nevelőszülők fejében, hogyan fogadja ezt a családjuk, környezetük, milyen procedúrát kell végigjárniuk, milyenek az első napok, hogyan kezelik a konfliktusokat és milyen kihívások elé állítják a gyerekek a két nevelőszülőt. Szerencsére itt valóban az előbb említett szituációké a főszerep, amikből gyakorta fakadnak jó poénok, és ahogy említettem, az esetek többségében ízlésesen nyúlnak a témához, nem akad a filmben a rendező munkásságára jellemző kínos, alpári és szélsőségesen örült jelenet. Gyakorta nem is a szereplőkön, hanem velük együtt tudunk nevetni és jókat derülni, erre remek példa a nevelőszülők kurzusa, ahol a jelenlévők jókat kacagnak sorstársaik történetein.

Mark Wahlberg és Rose Byrne a szokásosnál komplexebb karaktereket kaptak maguknak, amikkel szerencsére tudtak is mit kezdeni (például kifejezetten tetszett, ahogy Wahlberg figurája mennyire kerüli a konfliktusokat kezdetben), maga a párosuk is remekül működött, a gyerekszínészekkel se volt gond, illetve Isabela Moner kiválóan keltette életre a hangulatváltakozó, mogorva tinédzsert. Mindezek ellenére kicsit soknak érezzük majd a családi gondok zuhatagát a két órás játékidő végére, illetve erre a filmre is jellemző a hollywoodi melodramatizálás túlzásba vitele, ami a film végére egy olyan nyálas és elnyújtott befejezésben teljesedik ki, ami sokat ront az összképen.

Sean Andersnek több a szívéhez közel álló témát kéne a filmjeibe emelni, ha ez kell ahhoz, hogy jó családi vígjátékokat rakjon le az asztalra. Az Instant család ízlésesen humorizál az örökbefogadásról és az ehhez kapcsolódó tabukról, és kedves kis tanulságot ad át a feltétel nélküli szeretetről. A műfaj rákfenéit sajnos nem sikerült kigyomlálni, de ez bőven nem akkora gond, hogy ne elégedetten álljunk fel a stáblista gördülése közben.