Idő kérdése volt csupán, mikor kap végre nagyjátékfilmes adaptációt Colleen Hoover bestsellerszerző valamelyik TikTok-szenzációnak számító regénye. A várakozás (mert bizony rengetegen várták, hogy eljöjjön ez a pillanat) ezennel véget ért, több millió olvasó után tehát CoHo (így becézik legelkötelezettebb rajongói az írónőt) történetei most már a filmkedvelők szívét is készek meghódítani. Az azonos című sikerkönyvből készült It Ends with Us - Velünk véget ér viszont tökéletesen igazolja a könyvmolyok gyakran hangoztatott vélekedését, miszerint a feldolgozás soha nem képes felérni az alapműhöz. Pedig jelen esetben még csak nem is egy magas irodalmi alkotásról, hanem egy fajsúlyos témát boncolgató, nyálas romantikus regényről van szó.
Lily Bloom (Blake Lively) a borzalmas gyerekkora elől menekülve költözött a Maine állambeli kisvárosból Bostonba, hogy megvalósítsa az álmát, s ezzel megteremtse magának azt az életet, amire mindig is vágyott. Bár abuzív apja (Kevin McKidd) halálával újra feltépődnek benne a múlt sebei, nem sokkal később rámosolyog a szerencse, amikor a sors összesodorja őt Ryle-lal (Justin Baldoni), a jóképű és megnyerő idegsebész rezidenssel. A kezdeti évődés hamarosan szenvedélyes szerelembe csap át, ráadásul Lily mindeközben megnyitja régóta tervezett virágboltját, látszólag tehát ennél jobban aligha mehetne a sora.
A rózsaszín felhő azonban a másodperc törtrésze alatt foszlik semmivé, amikor a mélyen traumatizált nő a saját bőrén tapasztalja meg azt, amitől egész életében szabadulni próbált. Ryle talán mégsem az, akinek a kapcsolatuk hajnalán mutatta magát: a valódi, kicsit sem vonzó énje akkor kerül felszínre, amikor egy sorsdöntő véletlennek köszönhetően Lily hosszú idő után ismét találkozik első szerelmével, Atlasszal (Brandon Sklenar), akit tinédzser korukban a lány húzott ki a halál torkából. Lily nem akarja úgy végezni, mint az édesanyja (Amy Morton), a sablont megtörni viszont korántsem olyan egyszerű, amilyennek kívülről tűnik.
Colleen Hoover a szülei házasságából merítve, afféle terápiás jelleggel vetette papírra 2016-ban a Velünk véget ér sztoriját. A töretlen siker (remélhetőleg) nagyban betudható annak, hogy a kötet a családon belüli erőszak, a párkapcsolati bántalmazás érzékeny és nehéz, de iszonyúan fontos témája köré szerveződik. Míg azonban az alapmű megkérdőjelezhető módon ugyan, de igyekszik valami érdemlegeset mondani e sajnálatosan kurrens jelenségről, addig a Justin Baldoni rendezte adaptáció a végletekig leegyszerűsíti a karaktereket és a szituációkat, ezért az összkép egy hideg, élettelen-lelketlen váz benyomását kelti az eredeti regényhez képest.
A feldolgozás legnagyobb hibája, hogy teljességgel kiirtja a narrációból Lily belső monológjait, illetve az Ellen DeGeneresnek írt naplóbejegyzéseket is egyetlen beállításra redukálja. A főszereplő múltját túlnyomórészt megúszós flashback montázsokból ismerjük meg, amelyek bár nem állnak távol Hoover filmszerű leírásaitól, ebben a megvalósításban mégis azt az érzetet erősítik azokban a nézőkben, akik nem olvasták a könyvet, hogy Lily karaktere csupán egy ordító klisékből összegyúrt massza. Be kell vallanom, egyébként sem én vagyok ennek a műfajnak a célközönsége, ugyanakkor nem tagadom, hogy a regény olykor meglepően húzott magával, és az árnyaltabb, bensőségesebb elbeszélésnek köszönhetően ezerszer jobban élveztem, mint a film bármely percét.
Természetes, hogy egy adaptáció sűrít és itt-ott változtatásokat eszközöl: 400 oldalnyi történést inkább egy minisorozatban lehet hiánytalanul elmesélni, nem 130 percben. Ettől függetlenül Baldoni a rendelkezésre álló játékidőt sem jól használja ki, a cselekmény bizonyos elemeit pedig úgy cseréli fel vagy helyettesíti mással, hogy az a mondanivaló és a drámai csúcspontok élét tompítja. A Velünk véget ér (most elsősorban a filmváltozatról beszélek) egy végeláthatatlan montázsszekvencia felháborítóan szép és gazdag emberekről, akik hol őrjítően, igazán hollywoodiasan szeretik egymást, hol kegyetlenül (nem feltétlenül tettlegességig fajulva) bánnak egymással.
Említettem, hogy a párkapcsolati erőszak a központi téma? Mert ebben a tálalásban ez többet árt az erről való beszédnek, mint használ. Ahogy arra fentebb már utaltam, Hoover problémafelvetése megkérdőjelezhető, pláne annak tükrében, milyen közegbe helyezi a történetet. Lilynek egyedül kell meghoznia a döntést, hogy megtöri-e a hozott mintát, vagy alárendeli magát a Ryle iránt érzett szerelmének. Igen ám, a nagy különbség viszont az, hogy neki egyáltalán van választása. Megvan hozzá az egzisztenciája, a segítő és támogató védőhálója (a barátai, az édesanyja), hogy véget vessen a szenvedésének. A valóságban megannyi nő és férfi, aki hasonló bántalmazó kapcsolatban él, nem rendelkezik egyikkel sem. A Velünk véget ér (a könyv és a film egyaránt) figyelmen kívül hagyja ezt az aspektust, így hát hiába a párbeszéd és a megelőzés elősegítése a célja, ha egyszer ennyire szemérmetlenül moralizál. A feldolgozás minderre rádob még egy lapáttal, hiszen a filmbeli karakterek (kiváltképp a szerelmi háromszög tagjai) egymással is képtelenek beszélgetni, helyette hormonzavaros tinédzserek módjára nyökögnek és harapdálják az ajkukat, valahányszor egymásba botlanak.
Manapság nem érdemes box office-jóslatokba bocsátkozni, de elnézve CoHo globális rajongótáborát - amiben szép számmal akadnak magyar olvasók -, talán nem alaptalan azt feltételezni, hogy előbb-utóbb a folytatás, a tengerentúlon 2022-ben kiadott It Starts with Us - Velünk kezdődik is meg fogja kapni a saját filmváltozatát. Aki tehát most, ebben az ódivatú adaptációban találkozott először Lily, Ryle és Atlas tragikus triászával, még ne lélegezzen fel, a címmel ellentétben ugyanis ezzel semmi nem ért véget. Ha más nem, majd Blake Lively férje, Ryan Reynolds kiharcolja a második részt, ahogyan tette azt a Deadpool-filmek esetében is.
