Egy sokkoló tragédia híre még azokat is megrázza, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban az áldozatokkal. Mert bár senki nem akar ilyen borzalmas és váratlan veszteséget elszenvedni, mégis belegondolunk, hogy mit élhet át az, akinek a karjaiban hal meg a szerette. A Jackie azonban nem ebből a bulváros kíváncsiságból fakad, hanem abból a vágyból táplálkozik, hogy a főszereplőjéhez méltó és hűséges portrét adjon egy rendkívüli emberről.
Jacqueline Kennedy, azaz Jackie a 20. század Egyesült Államának kiemelkedő alakja, aki stílusa, műveltsége és eleganciája miatt már First Ladyként is nagy népszerűségnek örvendett. 31 évesen lett a legfiatalabb elnökfeleség, aki bájával és modern felfogásával egyaránt lenyűgözte a szavazókat és a világ vezető politikusait. Ami végül ikonná emelte, az az egész világot, de leginkább az országát megrázó merénylet után tanúsított bátorsága és méltósága volt, amellyel férje örökségét kívánta megtisztelni.
Pablo Larraín rendező és Noah Oppenheim forgatókönyvírók azonban tudni szerették volna, hogy mégis mi zajlott le egészen pontosan Jackie Kennedyben ezekben a napokban a fátyol mögött, hogy ezáltal bemutassák egész lényét. Hogy megértsük az addigi életét teljes egészében romba döntő veszteség mértékét, a film betekintést nyújt a relatíve boldog békeidőkbe is. Nagyon fontos eleme a filmnek a Fehér Ház bemutatása, amelyben hihetetlen aprólékossággal rekonstruálták és vágták össze az eredeti felvételeket a Natalie Portmannel leforgatottakkal. Ezzel a szegmenssel képet kapunk Jackie művészet és hagyomány tiszteletéről, történelmi hitvallásáról és egyben hétköznapi énjéről.
A film keretét egy újságíró és Jackie között zajló párbeszéd, a merénylet után pár héttel készült interjú adja. Billy Crudup (Majdnem híres) hivatásszerűen szenvtelen újságírója mintegy élő lelkiismeretként hallgatja és provokálja az özvegyet, aki mintha magával beszélgetne leginkább, sőt, helyenként a riporter szájába adja a kérdéseket. Érdekes kontrasztot ad a beállítások statikussága a visszaemlékezések folyamatos zaklatott rohanásához képest. A film nem csak átvitt értelemben, de szó szerint is csak Jackie-re fókuszál, a kamera állandóan Portman válla mögött lohol vagy közvetlen közelről veszi arcának minden egyes rezdülését. Ettől a szakadatlan követéstől és közelségtől szinte már zavarban érezzük magunkat, hiszen olybá tűnik, mintha egy perc magányt sem adnánk neki. Ez pedig akkor válik igazán megrázóvá, amikor teljesen egyedül maradunk vele a tragikus nap végén, és a trauma egy máskor egészen prózai rutinfeladaton keresztül vág az elevenünkbe.
A rengeteg közeli mellett nagyon kevés karakter arcát engedi be a rendező a képbe. Talán meglepő módon - de nem véletlenül - az elnök éppenséggel inkább kiszorul a háttérbe, inkább csak a felesége reflexióit látjuk. És itt akkor beszélnünk kell Portman alakításáról, hiszen óriási kockázatot vállal magára minden színész, aki valós személyt kíván megformálni. A címszereplő azonban jött, látott és győzött. Túl azon, hogy Jacqueline Kennedy különleges akcentusát és beszédstílusát tökéletesen abszolválta, megjelenésbeli különbségeik ellenére teljesen elolvadt a szerepben, a néző pedig egy légtérben érezheti magát a megrendítően emberi ikonnal.
John Hurtöt azután látni a vásznon, hogy január végén jött a hír a haláláról, némileg fájdalmas, de van abban valami vigasztaló, ahogy pont az általa megformált pap segít Jackie-nek a gyászfolyamatban.
Ha a filmezés módja kicsit szokatlan, akkor a történet kronológiai ugrálása is az, azonban mindez Mica Levi Oscar-díjra jelölt, hasonlóan rendhagyó zenéjével tökéletes elegyét nyújtja Jackie Kennedy személyének. A film nem egy száraz életrajzot rak le elénk, hanem konkrétan a tárgya bőrébe bújunk. Ami nem kellemes, de rendkívül tanulságos és elgondolkodtató, felvetéseiben pedig roppant releváns.
Natalie Portman és a zeneszerző mellett a film Oscar-jelölést kapott még a legjobb kosztümöknek járó kategóriában. A stábban felbukkan még Bobby Kennedyként Peter Sarsgaard, további szerepekben Greta Gerwig és Richard E. Grant.