Az 1990-es Jákob lajtorjára egy kevésbé ismert klasszikus, ám ott a helye minden idők legjobb pszichológiai horrorjai közt. Zseniális atmoszférája, nyomasztó elemei (amelyekből a Silent Hill széria is sokat merített), lélektani ábrázolásmódja és záró fordulata borzasztóan egyedi és hatásos élménnyé varázsolták. Szűk 30 évvel később úgy gondolták, hogy ideje újra feldolgozni a történetet, ami minden idők egyik legigénytelenebb remake-jét eredményezte.
Jacob Singer (Michael Ealy) az iraki háborút megjárt veterán orvos, aki feleségével és gyermekével él. A fronton elesett testvére egy nap visszatér, ami felbolygatja hősünk mindennapjait. Jacob dolgokat kezd látni és szépen fokozatosan kicsúszik az irányítás a kezéből.
Alapjáraton nem indokolta semmi ennek a filmnek a létrejöttét, de álljunk pozitívan a dolgokhoz, nem minden remake tűzrevaló, akadnak igényes darabok, amik akár az eredeti fölé is nőhetnek. Nincs azzal baj, ha változtatnak az alapanyagon, jelen esetben azonban minimális a hasonlóság a két alkotás között. Az eredetiben Jacob vietnami veterán volt, érthető, miért modernizálták és tették a hangsúlyt az iraki háborúra. Ezt leszámítva minden változás felesleges, súlytalan és töredékét sem tudták megvalósítani az elképzelt koncepciónak. Vagy ha mégis, és ennyire futotta, az igen beszédes. A testvér sztoriszál az elejétől kezdve bűzlik, teljesen oda nem illő, következetlen módon történik a visszatérés, a konfliktusok kezelése, nem is beszélve a röhejes szerelmi háromszögről. Látjuk, hogy valami nem stimmel Jacob háza táján, de a rejtélyesnek szánt elemek kimerülnek annyiban, hogy a cselekmény egy kaotikus katyvasz, ami elveszik a saját összefüggéstelenségében. A pszichológiai horror a készítők szerint abban mutatkozik meg, ha a főhős zavartan néz, és nem érti, mi zajlik körülötte. Igen ám, de a nézővel nem árt éreztetni némi empátiát, illetve az sem baj, ha Jacob kálváriája ennél emberibb, személyesebb köntösbe van bújtatva.
Helyette elég egy-egy jumpscare, ami majd tesz róla, hogy az a hülye, mint én, aki rávette magát erre az anomáliára, ne aludjon el az alig több, mint 80 perces játékidő alatt. Muszáj megemlítenem a csavart, ami az elődnél tökéletesen működött, míg itt jó előre a szánkba rágják. Mondanom sem kell, a végkifejletet is megváltoztatták, de még a legminimálisabb mértékben sem tudott meglepni, inkább reménykedtem benne, hogy lépjék meg az eredeti fordulatot. Azt halkan jegyzem meg, hogy a Jacob's Ladder is annak az új-hullámnak az áldozata, amiben a fehér színészeket afroamerikaiak helyettesítik. A pláne az egészben, hogy hiába botrányosan rosszak a szereplők, nem érdekelt ez a húzás, mert lehetett volna lila vagy kék a főhős, a film akkor is egy hatalmas szemét lenne.
Mint remake, nézhetetlen és értékelhetetlen hulladék, önálló műként egy jellegtelen horror, ami okosnak akar látszani, holott végtelenül ostoba és szájbarágós. Aki nem látta az eredetit, talán felfedez benne valamit, amit tud értékelni, de őszintén és jó szívvel senkinek nem tudom ajánlani. Az ilyen celluloid rákfenék miatt mondanak le egyre többen Hollywoodról és mennek homlokegyenest az újrafeldolgozási hullám ellen. Egyvalamire azért jó volt a Jacob's Ladder: eszembe juttatta, hogy az 1990-es Jákob lajtorjája még mindig egy mestermű. Nézzétek meg, a remake-et pedig rituálisan áldozzuk fel a filmezés Istenének, remélve, hogy megbocsájtja az alkotók blaszfémikus vétkét.