A 2023-as Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje, a Jeanne du Barry Johnny Depp nagy visszatéréseként lett aposztrofálva, további különlegessége pedig, hogy rendezője és főszereplője is a francia művésznő, Maïwenn. A kosztümös dráma csínján bánik a katarzisélménnyel, ugyanakkor nem is a nagy, mindent átfogó megoldások híve, sokkal inkább a részleteknek szenteli a figyelmét.
Jeanne Bécu szegény családból származott, aki igazából Jean-Baptiste du Barry grófnak köszönheti nevét (pontosabban a testvérének) és sikerét. Jeanne fiatal korától kezdve szabados életet élt, és a királyi udvarnak lányokat közvetítő gróf mutatta be őt először Richelieu hercegnek, majd XV. Lajosnak. Madame Pompadour halála után (vélhetően túl korán) a kurtizán Jeanne lett a király állandó szeretője, ami nemesi rangjának hiánya és tisztátalansága miatt is közfelháborodást keltett. A nő Versailles-ba költözött, ám az udvar sohasem fogadta be, kigúnyolták és megvetették, majd Lajos halála után egy kolostorba száműzték, a francia forradalom idején pedig kivégezték.
Jeanne du Barry személye bizonyos tekintetben a film megtekintése után is rejtély marad, mivel körülményeit, életének fontosabb fordulópontjait pusztán a narráció által ismerjük meg. Az elhangzott információk jó része nem ad igazi pluszt a nő jellemének felfejtéséhez, és ezek a történelmi adatok egyébként is elhanyagolhatóak egy olyan filmben, amiről süt a rendező szubjektivitása. Így érthető, ha valaki nem tud érdeklődve fordulni a főszereplőhöz, azonban a fordulópontok gyors összefoglalása és a kis léptékű események kibontása jól példázza, mi volt fontos Jeanne számára és mi nem (mondjuk a politika). Izgalmasabbá tette volna az összképet az inzert szövegek felszámolása, hiszen a vizuális művészet dolga, hogy megmutassa, amit tudnunk kell, ne elmondja. Ettől függetlenül Jeanne du Barry nézőpontja kellően érvényesül azokban a jelenetekben, amelyekben a királlyal van, végső soron pedig ez volt a lényeg: kettejük különleges kapcsolatának vízióját vászonra vinni.
Ennek pedig kifejezetten előnyére válik, hogy nem elsősorban du Barry felemelkedésével és bukásával töltik meg a cselekményt, hanem a nő és a király intim, privát pillanataival, közös kedvtelésükkel, hogy kifigurázzák az udvari etikettet és hogy hogyan kardoskodott XV. Lajos egy "szimpla utcalány" mellett. Lehet, hogy idealizált a románcuk, és a kezdetben jól működő szatirikus hangvétel is néha túlzásokba hajlik, mégis jó párost alkot Maïwenn és Johnny Depp, a végeredmény fel-feltűnő anakronizmusa pedig egyáltalán nem zavaró. Jeanne alakja magában hordozza a feminista olvasatot, ugyanakkor érdemesebb "pusztán" romantikus kalandként tekinteni az életrajzi alapokon nyugvó, ám sajátos szemszögből elmesélt történetre.
Valóban némi hiúságérzete van annak, hogy a történet idején még csak 25 éves Jeanne-t a jóval idősebb Maïwenn alakítja, mindez azonban csak akkor zavaró, ha az ember tisztában van ezzel a ténnyel. Színészileg abszolút pazar teljesítményt nyújt, csakúgy, mint partnere, Johnny Depp. Utóbbi végre visszatérni látszik a gyökereihez, és bohóckodás helyett érzékenyen és apró, de kifejező gesztusokon keresztül formálja meg Lajost. Nem mellesleg kettejük között egyértelmű a kémia. Talán kisebb, de nem kevésbé kardinális szerepet kapott a filmben Benjamin Lavernhe, aki Lajos bizalmasát, La Borde-t alakítja. A két főszereplő mellett elismerést érdemel az ő finom, minimalista játéka, amivel nagyban hozzájárul a film érzelmes és könnyed hangneméhez.
A Jeanne du Barry olyan kosztümös film, amiben nem fulladunk meg sem a rengeteg krinolin, se az udvari intrikák súlya alatt. Nincsenek nagy amplitúdói, és feltehetően nem kelt majd nagy visszhangot, mégis remek alakításokkal, fantasztikus jelmezekkel és csodálatos operatőri munkával operáló darab. Stephen Warbeck zenéje pedig még értékesebbé teszi az élményt.
