Nem igazán van mit szépíteni azon a tényen, miszerint a Disney Animation Studios a 90-es évek reneszánsza után elvesztette a 2000-es éveket az animációs filmekkel vívott háborúban, elvégre két kezemen megtudnám számolni, hány olyan alkotás látott napvilágot ebben az időszakban, amelyre rásüthettem volna a klasszikus jelzőt. Egy évtizeddel később viszont a Disney főnixként feltámadva az Aranyhajjal egy olyan irányt kezdett meg, ami aztán valahol a 2013-as Jégvarázzsal kezdte megmutatni a foga fehérjét, vagyis azt, hogy a Pixar mellett az egeres cég is képes olyan történeteket mesélni, amik, ha érzelmileg nem is érnek fel a lámpás stúdió alkotásaihoz, de nem sokban maradnak el tőlük. A Jégvarázs pedig ennek tetejébe egy olyan megkerülhetetlen popkultúrális ikonná nőtte ki magát az évek alatt, amely ordított azért, hogy Mickey Egér valamikor zöld utat adjon a folytatásnak, elvégre addig kell ütni a vasat, amíg az meleg.

Nehéz dolgom van a Jégvarázs 2-vel, mert már az előzeteseket látva is motoszkált bennem az a sötét gondolat, ami végül aztán el is ültette a fülemben a bogarat arról, hogy hat év megfeszített munka ellenére Elzáék újabb kalandja egyszerűen nem fog felérni az első részhez. Eme félelmem sajnos bizonyos szempontból vizsgálva beigazolódott, ugyanis míg az első Jégvarázs a feje tetejére állította, kvázi önreflexív módon viccelt csinált a klasszikus tündérmesék kliséiből, addig a második részben semmi hasonló kreatív megoldást nem találtam, pedig a több szálon futó történet ezúttal is bőven adott volna lehetőséget erre. Maga a cselekmény hat évvel az első rész után igyekszik felvenni a fonalat, mikor is egy titokzatos hang az ismeretlenbe invitálja meg az ekkor éppen amúgy is rossz passzban lévő Elzát, akihez ezúttal Anna, Kristof, Swen, és Olaf is csatlakozik, hogy együttes erővel derítsenek fényt arra a titokra, mellyel talán megmenthetik a királyságot az elkerülhetetlennek tűnő pusztulástól.  

A közös utazás gondolata amilyen jól hangzott a papíron, végeredményben annyira nem ad hozzá semmi különösebbet a karakterek közötti dinamikához, sőt néhol akkora kihagyott ziccernek érződik, - főleg azon szereplők között, akik már az első felvonásban sem kaptak túl sok közös jelenetet -, hogy komolyan nem értem, mi szükség volt erre, ha valójában semmit nem tudtak vele érdemben kezdeni. Maga a valódi probléma viszont sokkal inkább a felesleges nosztalgiára építő jelenetekben csúcsosodik ki igazán, ahol nem egyszer az orrunk alá dörgölik, hogy mi is történt az első részben, mintha azt feltételeznék rólunk a készítők, hogy már nem tudjuk felidézni, milyen is volt a "Let it go". Sajnos Olaf elsőre vicces, de a sokadik alkalommal már inkább bosszantó megnyilvánulásaival sem tudtam igazán mit kezdeni, márpedig a naiv hóember tényleg mindent elkövetett azért, hogy belopja magát a szívünkbe.

Ezzel egyébként az íróknak is meggyűlt a baja, akik bár tényleg mindent megtettek, hogy egy valóban érdekes világot építsenek fel nekünk, a merész próbálkozás az összképet tekintve inkább vált kárukra, mintsem előnyükre. Az utolsó harmadban ugyanis annyi mindent szuszakolnak bele a vészesen fogyó játékidőbe, hogy valójában egyik nagy leleplezésnek sem tudnak kellő súlyt adni, márpedig tényleg történik egy s más, amit talán érdemesebb lett volna nem néhány perc alatt lerendezni. És a bajokat csak tetézi, hogy az új dalok többsége egyszerűen annyira erőtlennek hat, hogy komolyan számolni fogjuk a perceket, hogy mégis mikor szándékoznak végre befejezni az éneklést. Mindenesetre a zeneszerzők mentségére szóljon, hogy a "Let it go" utódjainak szánt "Into the Unknown" és "Show Yourself" valamelyest megmentik a dalok becsületét. De ha ettől eltekintünk akkor is érezni fogjuk, hogy az a fajta zabolázatlan erő, ami körüljárta és naggyá tette a "Let it go" -t innen egyszerűen hiányzik valamiért.

Persze lehetséges, hogy ez nem is maguknak a daloknak a hibája, hanem sokkal inkább a Jégvarázs 2. egészét átjáró jóval komolyabb és sötétebb hangulatnak a számlájára írható, amihez viszont a fentebb említett zenei aláfestések még mindig nem eléggé érettek vagy nem elég komorak, így a hangulat és a zene az első felvonással ellentétben ezúttal nem tud egy egységet alkotni.

Mindent összegezve nagyon felemásak az érzéseim a Disney legújabb üdvöskéjével kapcsolatban, mivel alapvetően értékelem a kockázatvállalást, főleg egy ennyire jövedelmező animációs film esetében, másrészről viszont nem tudok megbékélni azzal, hogy az érettebb felfogás oltárán be kéne áldozni azt a fajta ártatlanságot sugárzó szórakoztatást, ami az első Jégvarázsban jóval hangsúlyosabb szerepet játszott. Innen is látszik, hogy a Disney jó úton halad, azonban még rengeteget kell tanulnia a lámpás cégtől, ha a jövőben nem szeretne ismét a kispadra kerülni az animációs filmek porondján úgy, ahogy az már egyszer megtörtént vele.