Háromgyerekes apaként úgy ültem be a moziba, hogy jól van, megnézünk egy tizenkettő egy tucat animációs filmet. Lesznek blőd, az ember arcába tolt poénok, valamilyen klisés "nagy" tanulság és egy könnyen követhető cselekményláncolat. Közben ropog a fogaink alatt a popcorn, de semmi komoly értelmileg vagy érzelmileg megterhelő élményre nem számítottam. A történet lényegében prekoncepciómnak megfelelően kezdődött és hozott is ebből elemeket végig, de már az első tíz perc végére kezdtem érezni, hogy tévedtem. A rendező és író, Jill Culton egyáltalán nem félt olyan komolyabb témákhoz nyúlni, mint amilyen a gyászfolyamat feldolgozása, a családtól való érzelmi eltávolodás, vagy akár a tiniként való szünidő alatti munkavégzés árnyoldalai.

A rendező évtizedek óta az animációs filmek világában mozog - akár mint író (Szörny Rt. ), akár mint animációs szakember (Toy Story). A forgatás során társrendezőként Todd Wilderman segítette, akivel már korábban is közreműködött a Nagyon Vadon c. film vászonra vitele kapcsán, mely első rendezése volt. Jill Culton neve azért is érdekes lehet, mert ugyanezen film rendezőjeként ő az első olyan női rendező, aki nagy költségvetésű animációs filmet rendezhetett vezető rendezőként.

A történet főszereplője Ji, egy kamaszlány, aki édesanyjával és nagymamájával él együtt egy kis lakásban. Ji elvágyódik otthonról és azt az utazást tervezi, melyre elhunyt édesapjával indultak volna. Az iskolai szünidő alatt munkát vállal, hogy a keresetéből finanszírozni tudja terveit. Ekkor lép közbe a sors egy szökésben lévő jetikölyök képében, aki egy közeli kísérleti létesítményből szökött meg, és éppen a Ji lakása feletti tetőn rejtőzködik üldözői elöl. Ji rájön, hogy váratlan vendége a Mount Everestről származik. Miközben az üldözők Everest, azaz a jetikölyök nyomára akadnak, Ji eldönti, hogy segít neki hazajutnia. Ebben akaratlanul is támogatja két barátja, Dzsin és Peng, akik véletlenül keverednek bele az egész ügybe. Ezután nincs számukra megállás, előttük a Himalája felhők közé burkolózó titokzatos hegycsúcsai, míg mögöttük egy mindenre elszánt milliomos hegymászó és emberei loholnak.

A filmnek az első filmkockák lepergésétől kezdve a stáblistáig két rétege van. Egy, amely a gyermekek számára a poénos, fordulatos és könnyen befogadható üzeneteket hordozza, míg a másik a mélyebb réteg az arra nyitott felnőtt nézőt szólítja meg. Ennek elemei közül is a legerősebbet, a gyászfolyamat feldolgozásával kapcsolatos szálat emelném ki, amely végigfut a cselekményen egészen a film végéig. Nyilván egyszerűsítve és gyorsan érkezik a megoldás a végjáték során, hiszen egy gyerekfilmről beszélünk, mégis sokszor azon kaptam magam, hogy összeszorul a torkom; tökéletes mélységében át tudtam élni a veszteség fájdalmát. Mindezt úgy tudta hozni a film, hogy ebből a közel hat éves ikerlányaim szinte semmit sem fogtak fel, azaz nem kell attól tartania senkinek, hogy egy gyermekre túl nagy érzelmi terhet rakna az alkotás. Nekik megmaradt az az ív, amely nekik szólt, és ez le is foglalta őket - véleményem szerint az alkotók szándékának megfelelően.

Annak ellenére, hogy egy rendkívül bájos és kedves művet tett le az asztalra a DreamWorks Animation és a Pearl Studio, mégsem tudtak túllépni azokon a határokon, amik ennek a műfajnak a korlátait jelentik. A kötelező népszerűséget hozó elemek előtérbe helyezése okán a karakterek mélyebb kibontása nem történt meg. A konfliktushoz vezető út és a megoldás feldolgozása is túl könnyen jön, míg jól tudjuk, hogy a gyászfolyamat lassú és nehéz, és nem oldódik fel egyetlen varázsos jetiérintésre. Próbáltak a lélektani rezdülések és belső világ kibontása felé nyitni, de nem merték ezt a vonalat bátran felvállalni. Meggyőződésem, hogy egy film minőségét a bevételi adatok a legkisebb mértékben sem tükrözik, kicsit az az érzésem, hogy ennek a szemléletnek esett áldozatul ez a mese is.

Az érzelmi hullámok átéléséhez nagy segítséget nyújtott Rupert Gregson-Williams (Wonder Woman, Aquaman) által komponált, szépen illeszkedő sajátos zenei világ, amely a megfelelő pontokon nagy erővel kapcsolódott a drámai eseményekhez. Az említett hiányosságok ellenére jó szívvel ajánlom mindenkinek a Jetikölyköt, hiszen mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek tud nyújtani valamit. Szórakoztat és elgondolkodtat, és aki már elvesztett valakit az életben, annak könnyeket is csalhat a szemébe.