Az újrafeldolgozások kérdése mindig több aspektust is felvet, de a legtöbb esetben a megítélésük egyáltalán nem pozitív, okkal. Szerencsére azért akadtak az elmúlt néhány évben igényes remake-ek, mégsem repes az örömtől az ember, ha bejelentenek egyet. Így volt ez a 2014-es osztrák horror, a Jó éjt, anyu (Goodnight Mommy) esetében is, melyről azt predesztináltam, hogy egy szimplább, amerikaibb változat lesz, amiből pont a lényeget veszik el. Így legyen ötösöm a lottón.
Elias és Lukas (Cameron és Nicholas Crovetti) ikrek, akik hazatérnek anyjukhoz (Naomi Watts), miután apjuknál töltöttek egy kis időt. Anyuka egy plasztikai műtét után, befáslizott fejjel fogadja őket, mellyel kezdetben nincs semmi probléma, ám a fiúk lassacskán elbizonytalanodnak, hogy kit is rejt valójában a maszk.
Egy remake-et érdemes két szempont alapján vizsgálni. Miként működik újrafeldolgozásként, illetve mennyire állja meg a helyét önálló filmként? Az előbbi kérdésre egyszerű a válasz, a Jó éjt, anyu pocsék remake, semmi értelme nem volt elkészíteni, sőt, mivel sokan ezzel a verzióval fognak találkozni először, ezért az eredeti mű élményén is rontanak, elvégre a csavart ugyanúgy megtartották. Különálló darabként egy fokkal jobban muzsikál, vállalható horror-dráma, amivel el van az ember, de mint említettem, pont a lényeget ölték ki belőle, mert az eredeti minden volt, csak nem egy szimpla, korrekt zsánerfilm.
A cselekmény első fele kiegyensúlyozottan halad előre, Matt Sobel rendező igyekszik építeni a hangulatot és megágyazni a konfliktusnak, viszonylag sikeresen. Érezhető, hogy nincs minden rendben, az anya furcsán viselkedik és a gyerekeken egyre inkább eluralkodik a paranoia. Ez egy remek felütés tele feszültséggel, ami önmagában is hatásos. A rendező nem is pakolta tele jump scare-ekkel a filmet, de néhány esetben nem tudta megállni, hogy ne használjon sablonokat. Az igazi gondok az utolsó harmadban érkeznek, amikor a megoldást kéne felfedni. A trauma hatása, a lélektani elemek még működhetnének is, kár, hogy a kidolgozásuk igen felszínes. A zárás aztán szinte teljesen kukázza az osztrák filmben látottakat, egy sokkal egyszerűbb, szájbarágósabb és kommerszebb epilógussal.
Lehetséges, hogy kivált egy bizonyos hatást és egyeseket meglep, de számomra végtelenül gyáva lépésnek bizonyult és ezzel újfent visszatérnék a remake mivoltához. Egy újragondolt változatnak akkor van értelme, ha tud hozzáadni valamit az alapanyaghoz, netán többet hoz ki belőle, más stílussal. A 2014-es Jó éjt, anyu, egy tudatosan lassú folyású, fokozatosan építkező alkotás volt, mely a komótos tempója miatt is tudott akkorát ütni. Sokkal kevésbé direkt módon ágyaz meg a fordulatnak, a végső erőszakhullám pedig kíméletlen, naturalista és sokkoló. Nem kell, hogy ezt szolgai módon lemásolják, de ha ennyire mimózalelkűen nyúlnak valamihez, ott keresztet vethetünk a minőségi végeredményre.
Láttam már rosszabb filmeket, amerikai feldolgozásokat a Jó éjt, anyunál, megvannak a maga pillanatai, de sajnos minden tényező szerepel benne, amitől az embereket a hideg kirázza a remake fogalmától. Az eredeti egy szépen felépített, pszichológiailag megalapozott lélektani horror volt egy remek csavarral és meghökkentő utolsó harmaddal. Ebből nem maradt semmi és Sobel filmje nem ad, csak elvesz az eredeti verzióból. Ennél még az is hatásosabb lett volna, ha jelenetről jelenetre újraforgatják. Gyanítom több emberhez fog eljutni ez a darab, mint az osztrák, de aki még nem látta, sokkal inkább azt nézze meg, mint ezt az újabb felesleges remake-et.
