Chad Stahelski rendező filmjének első jelenetében van egy nagyon találó kis utalás: az utcán egy kivetítőn (hogyhogynem) éppen Buster Keaton A generális című filmje megy, miközben John Wick elcsigázva, kutyájával rója az esőáztatta aszfaltot. Azért is tartottam jópofának ezt a picinyke "cameót", mert Keanu Reeves és társai ezekben a filmekben Buster Keaton-t megszégyenítő rohamtempóban, minden porcikájukat szüntelenül megmozgatva, teljes fizikumukkal vetik bele magukat a történésekbe. Csak úgy, mint annak idején Keaton, akinek nevéhez nem mellesleg nem kizárólagosan az esős-botlós burleszkek köthetők, de a filmtörténet egyik első, ún. hagyományos értelemben vett akciófilmje is. Színtiszta mozgás és dinamika. Pluszba tegyük hozzá, Buster Keaton egyúttal a kaszkadőrök előképe is volt. Az utalás tehát nyilvánvalóan nem véletlen, a John Wick stábja ezek szerint nagyon is tudatában van annak, hogy milyen elődök előtt szeretne tisztelegni. Más részről pedig ezzel nagyon gyorsan leszögezi, hogy számára az igazi lényeg a folytonos mozgás, az útonlevés, a magas fordulatszámon történő pörgés.
A 2014-ben zajos sikert aratott, szerény költségvetésből készült John Wick frissítőleg hatott az amerikai akciófilmgyártás területén. Rehabilitált egy sztárt, Keanu Reeves-t, de közben akciójeleneteivel azon filmek táborát erősítette, amely hosszan kitartott snittjei kereszttüzében filmezte a szembenálló felek vérre menő küzdelmét. Erre még jött a jól kidolgozott mitológia, a bérgyilkos világ és annak sajátos szabályrendszerének ábrázolása, ám ami talán a leglényegesebb volt az az, hogy képesek voltak igazi, dobogó szívet kölcsönözni a látottaknak. John Wick ugyanis azért állt bosszút, mert a szerencsétlen flótások megölték a kutyát, amelyet halott szerelmétől kapott. Akárki mondta, hogy egy bérgyilkosnak nem lehetnek érzelmei, az hazudott. A második rész az első film sikerén felbuzdulva megpróbált még többet kisajtolni a már pedzegetett színes-szagos világból, még vadabb akciójelenetekkel rukkoltak elő, Keanu Reeves mélabús (amúgy remek) színészi játéka, valamint néhány megkapó jelenet gondoskodott arról, hogy az egész filmet áthassa egyfajta megfoghatatlan melankólia. Persze, ott voltak a zúzós akciójelenetek és jellemző volt egyfajta ironikus ábrázolásmód, de mélyen legbelül mégiscsak egy olyan ember drámája volt ez, aki bármennyire is igyekszik kiszakadni a megszokott köreiből, képtelen rá. Csinálhat bármit, csak egyre mélyebbre és mélyebbre ássa magát. Az utolsó jelenet ennek fényében szerény véleményem szerint tökéletes volt és a magam részéről teljes mértékben ki lettem volna békülve azzal, ha ennyiben hagyják a dolgot. Nyitott befejezés volt, de annak remek, nem mellesleg pedig szépen megidézték ezzel A testrabló támadása című klasszikust.
Ezzel szemben a harmadik rész - hogyhogynem - elkészült. A fonalat ott kapjuk fel, ahol legutóbb elejtettük, tehát Wick-et üldözi a fél világ (bocsánat, a filmünk elején még van egy órája, hiszen kapott egy kis haladékot), ő pedig kétségbeesetten küzd azért, hogy életben maradjon.
Az ismételten rendezői széket elfoglaló Chad Stahelski és a forgatókönyvet jegyző Derek Kolstad, Shay Hatten, Chris Collins és Marc Abrams azon voltak, hogy minden tekintetben rákontrázzanak az előző filmekre. Tovább szövögetik a mitológiát, annak rendje és módja szerint még többet megtudunk erről a világról, hogy kik irányítják, milyen szálak mozognak, kinek milyen szabályoknak kell megfelelni. Fény derül egynéhány dologra John Wick múltjából is, valamint régi ismerősök bukkannak fel, akikkel minddel van némi súrlódása. Mindezek mellett természetesen az akciójelenetek azok, amelyekre a legjobban ráfeküdtek az alkotók és ismét egy olyan felhozatalt sikerült összeállítaniuk, amelyek láttán engem, mint a műfaj egyik rajongóját kellemesen bizsergető érzés fogott el. Lényegében véve ugyanúgy jellemezném, mint a legtöbb amerikai akciófilmes folytatást: több, nagyobb, hangosabb. Na de jobb is?
Mint minden harmadik filmnek, úgy a John Wick-nek sincsen olyan egyszerű dolga: két film alatt azért már elég sok mindent ellőttek, sok fejbe röpült sokféleképpen az ólom és nehéz elkerülni azt, hogy ne essenek az önismétlés csapdájába. Megkockáztatom, hogy az akciójelenetek terepén ezt sikerült kivédeniük. Rögtön az első fél órában van egy-két olyan jelenet, mely csuklóból beírja magát a nagykönyvbe - a lovas-motoros hajkurászás például amilyen rövid, olyan velős és perfektül koreografált, a késharc pedig annyira arcátlan vadsággal bír, hogy öröm nézni. Ezeken kívül pedig még egy tucatnyi olyan jelenet van, amelyek minimum szájtátósak, beleértve a finálét is, ami bár kicsit túllő a célon a stilizált helyszínválasztással, mindent egybevéve kellően impresszív szcénának bizonyult. B-filmek rajongói pedig még tapsikolhatnak is örömükben, elvégre a műfaj egyik kisebbfajta ikonja, maga Marc Dacascos is tiszteletét teszi, akit igencsak rég láthattunk. Nemhogy nagyvásznon, egyébként is. Láthatóan nagy örömmel vetette bele magát a harcokba és nagyon jó volt látni, ahogy egymásnak feszül Reeves-szel, törve-zúzva maguk körül mindent.
Más részről. Stahelskiék olyannyira próbáltak rákontrázni a látványosabb dolgokra, hogy a nagy világépítés és hajmeresztő akciózás közepette elfelejtették azt, hogy mitől (is) működött annyira az első, illetve a második rész. John Wick-et ugyan meg akarja ölni mindenki, de ez eddig sem volt túl hatásos tényező lévén, hogy John Wick mindenkit könnyűszerrel földbe döngöl, tehát kvázi legyőzhetetlen. Ezért is volt jóleső az előzményekben az a háttér, amelyet adtak nekünk a főhőssel kapcsolatban, hogy tudtuk, mindez azért van, mert egykori szerelme emlékét megbecstelenítették. Most a harmadik filmre ez megkopni látszik. Ugyan egy ponton kimondatják vele a forgatókönyvírók, hogy feleségére való emlékezés okául szeretne annyira életben maradni, ez azonban meddő próbálkozásnak tetszik csupán arra vonatkozóan, hogy megadják azt a fajta pluszt, ami eddig megvolt. Mintha ezúttal csupán ürügyet kerestek volna arra, hogy féktelenül nyomják a gázpedált és szórják az ólmot. Éppen ezért a bő két órás játékidő kicsit soknak hat, hiába a megannyi remek akció, néhány jelenet óhatatlanul elsikkad és akárhogy is nézem, én kevéssé érzem izgalmasnak azt, ha ennek a bérgyilkosvilágnak a szabályrendszereiről beszélnek, mint azt, ha a főhős személyes drámáját pedzegetik. Ezzel együtt több szcéna, mind például a sivatagban zajló jelenet, valamint Halle Berry vendégszereplő akciózása valamelyest felesleges kitérőnek érződött - bár utóbbi azért így is tartogatott néhány kellemes pillanatot.
Mindent összevetve bár egyáltalán nem érzem feleslegesnek, vagy indokolatlannak a Parabellumot, véleményem szerint alulmarad az első két filmmel szemben. Mondom ezt úgy, hogy mint zsánerbeli, színtiszta erőfitogtatás piszkosul megállja a helyét. Akciójeleneteit szíves-örömest pörgetjük majd újra a közeljövőben és Keanu Reeves-t továbbra is ásznak tartom. Jó volt látni az olyan karakteres mellékszereplőket is, mint Ian McShane, Lance Reddick, valamint Anjelica Houston (még ha az ő szerepe nem is volt olyan sok). Viszont amennyiben szeretnének negyedik részt - márpedig a befejezés nagyon kacsintgat egy lehetséges folytatás irányába -, akkor ki kell találniuk valamit, ami ismét közel hozza hozzánk a főhőst. Mert lehet itt lődözni agyba-főbe és ideig-óráig izgalmasnak hat a dolog, de gyorsan belefárad az ember.