Az ősgyíkok térhatással megtámogatva térnek vissza egy idén 20 éves filmfosszília képében a vásznakra. Szerencsére utóbbin mégsem fog az idő.
Hirdetés
1993 kétségtelenül a rendezőzseni éve volt. Két oldalról támadta a közönséget, hiszen végre betalált az Akadémiánál is a Schindler listájával (ami jó ugródeszka volt az addig ismeretlen Ralph Fiennes-nak), valamint a mozikat is leigázták a raptorok, hiszen a Titanic bemutatásáig ez volt a legsikeresebb film a világon. Arról nem is beszélve, hogy a – szintén Spielberg kötődésű Indiana Jones-hoz hasonlóan – fiatalok ezreit terelte a régészet, a paleontológia irányába. A rendező kétségkívül jól meglátta Michael Crichton „Őslénypark” című regényében egy szórakoztató film lehetőségét, és még annak kiadása előtt megvásárolta annak filmes jogait. Ugyanakkor ügyesen a tömeg igényeihez igazította az egészet, ezért a vér és brutalitás mennyiségét a minimálisra vette (azért néhány akkori lurkónak így is okozott néhány álmatlan éjszakát és/vagy életen át tartó szorongást), ahogy a tudományos értekezéseket is csak annyira erőltette, hogy az egyszeri embernek is érthető legyen.
Az emberi karakterek nem is lettek annyira hangsúlyosak, csupán annyira, amennyire a cselekmény megkövetelte, így a Sam Neill által alakított Alan Grant - amely szerepet Harrison Ford-nak is felajánlották – éppúgy leírható pár szóban (gyerekektől idegen tudós, akit a sztori két lurkóval zár össze), mint a vagány, laza, igazi rocksztárnak számító káoszelmélet kutató Ian Malcolm. John Hammond karakterében viszont visszaköszön Crichton történeteinek egyik visszatérő eleme, az istenkomplexusban szenvedő ember, aki azt hiszi (még ha ebben az esetben a jó szándék is vezérli), hogy a természettel bármit megtehet, azt kordában tudja tartani. Ez pedig jól rímel Spielberg korábbi klasszikusára, a Cápára, ahol az ember szintén kénytelen belátni, hogy dominanciája ellenére az állati ösztönökkel szemben még mindig ki van szolgáltatva.
De, hogy ezek a történeti elemek mégis ennyire működtek, abban nagy szerepe volt a háttérstábnak, elsősorban Stan Winstonnak és John Williamsnek. Előbbi – csapatával együtt – megalkotta a dínók tökéletes mechanikus mását, amik 20 év után is fényévekkel hatásosabban festenek akármelyik pixelszörnynél. Erre a legjobb bizonyíték a T-Rex támadása, amelynek még mindig minden egyes képkockája aranyat ér, de joggal emlegethetnénk a raptorok filmvégi kergetőzését is, amelynek feszültég keltése még Hitchcock mesternek is becsületére vállna. Az idén 81 éves zeneszerző pedig megint olyan zenét komponált, amelyeknek minden taktusába beleborzongunk, hiába fújjuk kívülről az egészet.
Ritka az olyan látványfilm, amelyiken nem fog az idő, de a Jurassic Park abszolút ilyen. Még ha a mai tudományos szemmel itt-ott túlzó is, és nem feltétlenül felel meg a manapság divatos tollas dinoszaurusz elméletnek, a Jurassic Park még mindig olyan alkotás, ahová szívesen térünk vissza (több, mint korrekt térhatással, vagy anélkül), hogy aztán az állunkat a földről összeszedve térjünk vissza a valóság mezejére.
Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!
Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.
