Nagyobb jelentőségű film a Justice League Dark: Apokolips War, mint egy átlagos DC animációs film, hiszen amellett, hogy szinte minden szuperhőst felvonultat, akit hellyel-közzel ismerhetünk a képregényekből, még a DC animációs filmuniverzumot (DC Animated Movie Universe) is lezárja, amit még 2013-ban nyitott a Justice League: The Flashpoint Paradox. Ez a tizenötödik film a sorban, szóval nem kis feladat hárult rá, minthogy pontot tegyen annak a történetnek a végére, amit több mint egy tucat filmben karakterek garmadájával építettek, hogy végül egy grandiózus lezárással érjen véget.
Történetünk in medias res módra nyit, miszerint az Igazság Ligája összehívta ismeretségük összes jófiúját, hogy megelőző csapást mérjenek Darkseidra saját bolygóján. A csata a lehető legrosszabbul sül el, hiszen az Apokalipszis bolygón egy olyan sereg várja őket, amivel még eme sok hős együttes ereje sem tudja felvenni a versenyt. Ezek után a posztapokaliptikus formát öltött Földön a még életben maradt jófiúk, köztük az erejét vesztett Superman, Raven, és John Constantine megpróbálják megmenteni a világukat, vagyis azt, ami még megmaradt belőle.
A DC animációs filmuniverzumra már a kezdetektől fogva jellemző volt a felnőttes ábrázolás és témaválasztás, amit úgy értek, hogy sosem félt vért, levágott végtagokat mutatni, nyíltan kezelni szereplői szexuális életét, és kifejezetten kegyetlen halálokkal pontot tenni jó- és rosszfiúk történetének végére. Az Apokolips War ebből a szempontból teljesen kihasználja a maga utolsó, lezáró filmes mivoltát, és rögtön két szintet is lép az említett erőszakosság témájában. Szélsőségesen brutális halálnemeket sorakoztat fel a legismertebb szuperhősök esetében is, és nem is várat a dologgal, már a kezdeti támadásban úgy ontják kedvenceink vérét, mintha a Ryan közlegény megmentése partraszállását imitálnák, ahol az Igazság Ligája épp partra száll.
Mindennek persze megvolt a maga oka, gyorsan ki akartak írni rengeteg figurát, hogy a cselekménynek ne kelljen egy tucat főbb szereplőn kívül többre koncentrálni. Természetesen mindenkit összeadva simán összejön az ötven darab karakter, de többségük egy-két mondatra, vagy alig egy jelenetre tűnik fel, hogy lássuk, nem felejtették el őket sem az alkotók. Ezen a ponton, amikor egy ilyen abszurd sztori ilyen szélsőségesen erőszakos és komolyan veszi magát, úgy éreztem, hogy a Apokolips War több rokonságot ápol a Mortal Kombat játékokkal, mint bármelyik ismertebb Marvel történettel. Emellett pedig a hősmítosszal szemben is tanúsít pár olyan cinikus megnyilvánulást, amin már magam is felszisszentem (elég itt a Zöld Lámpások jelenetére gondolni). Számomra rettentő szórakoztató volt ez a The Flashpoint Paradox-féle vérfürdő, hiszen minden harcnak súlyt adott, hogy bármelyik pillanatban bármelyik jól ismert köpenyes életét vesztheti.
A történet méretéhez képest a kevesebb szereplőre fókuszált cselekmény sokaknak okozhat csalódást abból a szempontból, hogy pont az ő nagy kedvence került ki a képből másfél perc szereplés után, és itt olyan karakterekről is szó van, akiknek jellemére és személyiségére több időt is szántak a megelőző filmek, nem csak statisztaként vesztek el a háttérben. Az külön imponált, hogy ez esetben is, ahogy a korábbi filmjeikben, nem a jól ismert hősöket és azok párosát emelik főszereplővé, így sokkal érdekesebbek a karakterek egymáshoz való viszonyulása, mintha megint egy Batman-Superman bromance-t néznénk. Gondolok itt kapásból John Constantine, Raven és Superman triójára, akikhez Robin is csatlakozik később. Mindig is ebben volt jó ez a filmes univerzum, a karakterei jellemfejlődésében és a közöttük lévő interakciókban, ami érdekes dialógusokat, konfliktusokat és pazar humort eredményez. Kedvenc jelenetem, mikor a brit Constantine és az ausztrál Bumeráng Kapitány megismeri egymást.
Ebben a kétórás kaotikus, kegyetlen, rohanó kalandban az előbb említettek miatt nem sok helye marad bármilyen nemű drámának. Maga a szituáció és a karakterek sorsdrámája könnyedén helyet adhatna az érzelmeknek, de olyannyira nincs idő rá, hogy a dramaturgia szinte végig kispadra került. Emiatt a maga rettentő szórakoztató mivolta mellett pont az érzelmekre nem igazán képes hatni a film, annak ellenére, hogy akad egypár momentum.
A DC animációs filmuniverzum szürke középszer, tisztességes iparosmunka és kellemes élmények között hullámzó teljesítményéhez képest egy abszolút méltó lezárásként említhető a Justice League Dark: Apokolips War. Akik hűségesen követték az évről évre megjelenő animációs filmeket, azok egy minden ízében szórakoztató, grandiózus lezárás élményével gazdagodhatnak, ahol a jó és a gonosz harca ennél kegyetlenebb és véresebb aligha volt. Akik viszont előismeret nélkül vágnak neki, lehet több fejvakarásos értetlenkedés mint önfeledt pillanat várja őket. Személy szerint hálás vagyok, hogy részt vehettem ebben az éveken átívelő animációs szuperhősös élményben, amely ha nem is ontott magából mindig elsőosztályú filmeket, de tudatosan építette karaktereit, rengeteg emberi pillanatot társított hozzájuk, amik miatt emberi oldalukról is megismertem a jól neves hősöket.
