Kavarás - Kritika

Előítéletekkel a szívemben ültem le tehát megnézni az új Adam Sandler-filmet. Ezt muszáj bevallanom. Egy pár napja volt szerencsém csak megnézni az előzetesét (moziban történt, nem menekülhettem el, nem kapcsolhattam ki), gúnyos arckifejezés ült ki a pofámra. Megint egy új Sandler-film...Megint ugyanazok az infantilis, bárgyú, ostoba és bunkó poénok, melyek a legjobb szándékkal sem nevezhetők viccesnek.

A Kavarás története a romantikus komédiák sablonjait mondja fel szépen sorban nyakonöntve a Sandlerre jellemző tapló humorral, mely egyébként ebben a filmben valamelyest a háttérbe húzódott, értsd: kevésbé tartottam inzultálónak. Az a fajta romantikus komédia ez, amelyben a főszereplő nőnek és férfinak csak nagy erőfeszítések és humoros, kínos események árán sikerül végérvényesen összebarátkozni egymással. A helyszínt az egzotikus, gyönyörű Afrika adja, melynél romantikusabb és izgalmasabb nyilván nincsen. Hogy bonyolódjanak a dolgok, Sandler és Barrymore figurája mellett még a gyerkőceik (mármint az általuk játszott karakterek gyerkőcei, na) is szerepet kaptak, ezzel is elősegítve az amúgy elkerülhetetlenül kibontakozó szerelmet. Romantikus komédia. Sandler-módra. Nem mondom, nem tartom olyan borzalmasnak a sokak által kedvelt 50 első randit, de azért nem Sandler az első aki eszembe jut a zsánert illetően. Javára legyen írva, hogy egész jól működik a kémia mindkét filmben Drew és őközte, erre tényleg nem lehet panasz. Az egymással való élcelődések, oda-vissza huzavonák okoznak egynéhány kellemes, neadjisten vicces pillanatot. Olykor tényleg egészen sikerül megpendítenie a filmnek egyes húrokat, néhol a drámát is behozza, de aztán a legtöbbször agyonüti valami nagyon olcsó poénnal vagy enyhe alpárisággal. Cause its the Sandler-way. Az sem segít ilyenkor, hogy a film egyes problémákat eléggé infantilis módon feszeget (kislányok a halott anyjuk gondolatát úgy dolgozzák fel, hogy láthatatlannak mondják és így is odaültetik maguk mellé az asztalhoz, stb.), így sokszor nehéz megérdemeltnek tartani egy-egy érzelmi, drámai csúcspontnak szánt jelenetet. Elég bumfordi ez a Sandler bácsi, na.

Azok, akik a színészt illető alpáriságra kíváncsiak, már a nyitójelenetben kaphatnak egy adagot. Az épp Barrymore-ral vakrandizó Sandler a lány sörét megissza, majd csípős szószt etet vele, amit aztán egy levessel fejel meg, hogy aztán minden kijöjjön az asztalnál a lány szájából. De beszélhetnénk arról a képről is, melyen két orrszarvú a háttérben épp szerelmeskedik. "Ilyet nem láttok New Jersey-ben." Az biztos. De mondom, felkészülvén a legrosszabbra nem volt annyira szörnyű élmény. Egy-két tapló poénon egész jókat mosolyogtam, de nyilván ehhez hangulat kell. Valamilyen oknál fogva most pedig bizony hangulatban voltam. Csak a probléma az, hogy ezzel a taplósággal eléggé agyon lehet vágni dolgokat, nem lehet mindig palástolni a rendező/forgatókönyvíró tehetségtelenségét. A forgatókönyv attól persze a legjobb szándékkal sem nevezhető túlzottan eredetinek, á dehogy. Felmondja a kliséket, a megszokott útvonalon görgeti végig a cselekményt, az innovációt kiváltja a Sandler-féle poénokkal. Mit is mondhatnék még? Akik a színész eddigi filmjeit szerették, azok itt is megtalálják a számításukat, akik pedig utálták, most se fogják megszeretni, max. úgy gondolják, hogy itt inkább tolerálható a munkája, mint mondjuk az Apa ég!-ben. Hogy ez mennyire számít dícséretnek, mindenki döntse el magának.

 

Oldalak: 1 2