Talán nincs is olyan év, amikor ne érkezne kötelezőszerűen egy King-adaptáció a nagyvászonra, most pedig az a Kedvencek temetője a soros, amit 1989-ben feldolgoztak már egyszer. A kritikai fogadtatás minden volt, csak nem pozitív, a közönség egy részénél mégis megtalálta a számításait Mary Lambert horrorja. A két éve elkészült Az után joggal reménykedhettünk egy újabb decens feldolgozásban, az idei Kedvencek temetőjére viszont garantáltan nem fogunk emlékezni.
Az alaptörténetet valószínűleg nem kell sokaknak bemutatni, Kevin Kölsch és Dennis Widmyer pedig nem is változtattak sokat az alapfelálláson: adott egy négytagú amerikai család, akik a nagyvárosi élet tempóját megelégelve egy nyugodtabb környezetbe helyezik át életüket, ahol a pár két kisgyerkőce is gondtalanul nőhetne fel. Arra viszont nem számítanak, hogy újonnan vásárolt birtokuk szélén egy ősi temető fekszik, ahol valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem térhetnek nyugovóra az elhantoltak. Létezik olyan, aki egy rothadó, üres zombiként is ugyan, de visszahozná szeretteit a túloldalról? King műve szerint igen, a film pedig az eredeti anyaghoz hasonlóan ezt a hátborzongató dilemmát taglalja legjobb pillanataiban.
A Kedvencek temetője már az elején meglepett, és nem csak azért, mert azzal a mentalitással kezdett bele Stephen King émelyítő történetébe, ahogyan azt kell. Hanem azért is, mert a tucathorrorokat idéző előzetessel ellentétben nem pusztán kiszámítható ijesztgetésekkel, hanem egy piszkosul nyomasztó atmoszférával és a "suspense" parádés használatával érte el, hogy egy alapos gyomorgörccsel várjam azt a fordulópontot, amit már évtizedek óta jól ismerek. Az apát alakító Jason Clarke, és a titokzatos helybélit megszemélyesítő John Lithgow együttes erővel asszisztáltak mindehhez, olyan játékkal méghozzá, amik remekül megalapoztak annak a drámának, amivel a Kedvencek temetője a nagyvásznon is könnyedén kitörhetne az "átlaghorrorok" skatulyájából. Szűk egy órán keresztül zajlik az építkezés annak érdekében, hogy erőteljesen megéljük azt az egészen elfuserált helyzetet, amibe egy szörnyű baleset után kerül az idilli kis család. Néhány meglepően explicit jelenet is segít a feszültségkeltésben, gondolok itt a többször is visszaköszönő balesetet szenvedő srácra, vagy az anyát máig kísértő múltjára - az a szál egészen nyomasztóra sikerült, ezt valószínűleg az alkotók is érezték, hiszen előszeretettel vették elő újra és újra ugyanazt az egy jelenetet minimális változtatásokkal.
Tehát itt van ez a film, ami szemmel láthatóan érti, miben is rejlik King regényének zsenije, hiszen minden erejével azon van, hogy megágyazzon egy csontig hatoló harmadik szekvenciának. Ehelyett sajnos az történik, hogy az alkotók fogták az átgondolt, atmoszférikus és nyomasztó alapot, majd egy lendülettel kivágták az egészet a kukába. Mindezt miért? Azért, hogy végeredményül kapjunk egy fájdalmasan közepes, fantáziátlan és gyáva slasher horrort. Utóbbival még nem is lenne gond, ám valahányszor elérnénk egy jelenet csúcspontjára, valamilyen érthetetlen oknál fogva történik egy indokolatlan vágás, hogy még véletlenül se működjön a Kedvencek temetője. Az expozícióban okosan használt eszközök száma szép fokozatosan csökken, míg végül ugyanazon gyenge, minden fajta feszültségtől mentes snittek ismétlődnek. Unásig. A Kedvencek temetőjének kvintesszenciája, amit már korábban is fejtegettem, szinte teljes egészében el lesz felejtve a film második felére, ami egyúttal minden érdemi mélységet is száműz az alapműből. A Clarke karakterét nyomasztó és embertelen morális válaszutat mintha szándékosan le akarnák tudni pár elkapkodott, ki nem teljesedő jelenetben - mindezt azért, hogy rátérhessenek egy olyan hentelésre, amit a tavalyi Halloween a kisujjából kirázott volna.
Teljes bizonyossággal mondom, hogy a Kedvencek temetőjének második felében közel lehetetlen megtalálni az élvezeti faktort. Nem azért, mert ordító hibáktól hemzsegne az, hanem mintha koncepciós szinten nem próbálná meg akár egy picit is új impulzusokkal kiszolgálni a nézőt. A súlytalan, szinte már az Addams Familyt idéző, végtelenül antiklimatikus fináléban az fájt a legjobban, hogy durván egy órán keresztül elhittem, sőt, szinte biztos voltam abban, kapunk egy olyan feldolgozást, ami látja, érzi és átadni is képest mindazt, amiért vélhetően a Kedvencek temetője eredetileg is megíródott. Ez végül nem történt meg. Pedig a látványvilág is kifejezetten tetszetős volt, a temető kissé mesterkélt, de legalább annyira túlvilági légkörével az élen, ahol szinte már magunk is érezhettük a halál terjengő bűzét. Kisebb kifogásolni való ugyan, de sajnálom, hogy a korábbi feldolgozásból kihagyott, most pedig elővett "szektát" mindössze két snittig szerepeltették összesen, pedig jó lehetőség lett volna arra, hogy valamelyest mélyítsenek az események hátterén.
A Kedvencek temetője nem egy vállalhatatlan adaptáció, sőt, számos jelenetében és kezdeti hangulatában abszolút az elmúlt évek minőségibb horrorjai közé tartozik. Az egészből kikerekedő slasher bohóckodás viszont mintha szándékosan nem akarna kezdeni semmit az alapművel, de még csak önálló szórakozásként sem állja meg a helyét, annyira alibizik az alkotás helyett. A fináléval együtt pedig egy méretes arcon csapásként ért Stephen King klasszikusának 2019-es adaptációja, hiába annak minden kiaknázatlan erénye.