Két Kopper - Kritika

Mindenekelőtt el kell, hogy mondjam: Kevin Smith a kedvenc rendezőim nemes címét viselheti óhatatlanul is magán, kezdve a Jay és Néma Bob legendás párosának megalkotása óta, folytatva a Képtelen képregénnyel, és a Shop Stop epizódokkal. Smith eredeti humorát nem egyszer láthattuk már különböző stílusokban szerényebben és „agresszívabban” is kivetülni, ezúttal azonban a rendező rajongói előtt is eleddig ismeretlen oldalát mutatja be. A Két Kopper megalkotásával és levezénylésével a régi nagyok előtt szeretne tisztelegni, és némely malőröktől eltekintve siker övezte fáradalmait. Smith vígjáték terveinek eredménye mindig valami megmosolyogtató, valami magánál túlmutató, egyben nagyobb kérdéseket feszegető tulajdonságúra sikeredik, a Két Kopper-ben sem lesz ez másképp, csak egy egészen picit máshogy van fűszerezve.

A már 9 éve együtt gályázó, - és remekül összeszokott - rendőrpáros, Jimmy (Bruce Willis) és Paul (Tracy Morgan) egy  nem éppen fényesen sikerült akciót követően felfüggesztésre kárhoztatnak kőszívű rendőrkapitányuknak köszönhetően. Az egy hónapos kényszerszabadság ténye is kiábrándító egy nyomozó vérű zsarunak, hát még az a teher hordozása, amit Jimmy cipel a hátán. Kislánya (aki nem is annyira kicsit, mint nagyon dögös) férjhez menni készül, ehhez pedig a környék legdrágább bandáját, valamint egy fényűző lakodalmat szeretne magáénak tudni, amelyet Jimmy semmiképp sem szeretne a lánya mostohaapjára hagyni. Állásából kirúgva, reményvesztetten nem tehet mást, eladja a legnagyobb tiszteletben és becsben tartott értékét: egy baseball kártyát. A Sean William Scott ihlette piti kis rabló azonban még azelőtt elorozza tőle, hogy eladhatná készpénzért. Megindul tehát a vérre nem, de poénra annál inkább menő küzdelem, hogy Jimmy visszaszerezhesse a kártyát, és kifizethesse az álom drága esküvő minden szükséges kis tartozékát. A történet több szálon fut egészen a film utolsó percéig, mikor is - ahogyan az lenni szokott Smith munkái esetében – minden sztori szál lezárásra kerül. A cselekmény lefolyására és eredetiségére tehát nem lehet panasz, de mi a helyzet az olyannyira számító karakterek és színészek háza tájékán? Bruce Willis kopasz homloka ismét arról tanúskodik, hogy John McLane minden esetben tudja a dolgát: akár akciófilmben saját vérében fürdő fenegyerekről van szó, akár élces poénokat benyögő  tisztességes zsaruról. Tracey Morgan-nel alkotott párosukat tanulmányozva már a film első perceiben kiderül, hogy ki az észlény, és ki a poén gyáros, annak ellenére, hogy Bruce is remekül kontráz a kellő időben.  Bár némely helyzetben nehezen volt hihető, hogy kilenc éve együtt tolják a biciklit, az együttműködésük nagy részében azért érezni lehetett, hogy megvan a kellő légkör, illetve összeszokottság kettejük között. Tracey Morgan-t főképp sorozatokról ismerheti a nagyérdemű, ami nem is baj, hiszen mókásra kigyúrt karaktere néha hagy kívánnivalót maga után, összességében azért hozza a régi filmekben megszokott rendőrpáros néger alkotóelemét. A film egyik üde foltja a piti kis parkour-jártas betörőt megformáló Sean William Scott volt számomra, akit eddig az Amerikai Pite Stiffler-jének skatulyáztunk be a legtöbben. Scott karaktere nem sűrűn jelenik meg, de azon kevés alkalmakkor odavalónak érezzük, és a rendőrökkel való heccelésein remekül mulathatunk. A valóban isten által is egymásnak teremtett kettős nem más volt a filmben, mint Kevin Pollak és Adam Brody, akik jelenléte szintén sokat dobott néhol a történeten, és a gegeken is. Rengeteget emlegettem már a film legerősebb bástyájának számító poénládát, amelyet Smith nem rest, és igen sűrűn nyitogat a menet során. Tracey Morgan jelleméből adódóan is hozza a kissé zakkant, de jóravaló fekete bőrű idióta zsarut, és számtalanszor kaptam azon magam filmnézés közben, hogy azt várom mikor nyög be valami baromságot. Sokat nem kellett rá várni, Morgan önti magából az arcunkat mosolyra késztető helyzeteket és szavakat, de Bruce sem marad tőle sokban el. A megfelelő helyen a megfelelő stílusban reagál minden idiótaságra, a legmeghatározóbb pillanatom mégis az volt tőle, mikor Morgan egy kihallgatás során a Die Hard-ból idézett, erre Bruce lazán hozzá teszi: „Még soha nem hallottam erről a filmről”. Az ugratásoknak tehát nincs se vége, se hossza, de így is van ez jól egy vérbeli Smith rendezésben. A filmet valahogy belengi az a tudat, hogy Smith a régi nagyok előtt akart tisztelegni a Két Kopper megalkotásával, amely olyanra sikeredett, mint egy jófajta, de kicsit savanykás bor. Ízlelgetjük, ízlelgetjük, ismerkedünk vele, majd egy kis idő elteltével még kortyolgatjuk, de marad utána némi szájíz. Ha másért nem is, a meghatározó poénok, és a Bruce Willis-Tracey Morgan páros előadásáért érdemes figyelemmel követi a produkciót, Smith pedig ismét nevéhez méltó produktumot tett le az asztalra. https://www.youtube.com/watch?v=-kFhPJ_qV3o

Oldalak: 1 2