FIGYELEM: A cikk SPOILER-eket tartalmaz a Joker cselekményére vonatkozólag!
Jó ideje nem láttam ennyire megosztó, kizárólag végletekben gondolkozó kollektív felhajtást film körül, mint amit most a Jokert megelőző hetekben tapasztaltam az online diskurzusok során. Az egyik tábor már azelőtt elhatározta, hogy 10/10-es, korszakalkotó alkotással van dolgunk, mielőtt egyáltalán az megérkezett volna a mozikba. Tökéletes példa erre, hogy a film az amerikai premier előtt már az IMDb Top 25-ös szekciójában helyezkedett el több mint 20.000 szavazat alapján - a voksok majd 80%-a pedig tízes csillagot adott a filmre. Ez a szavazati megoszlás persze azóta már normalizálódott, jelen cikk írásakor kevesebb mint 60% a kiosztott tízes pontszámok aránya.
Persze nemcsak az elfogult rajongókat, hanem a másik tábor, vagyis a lejárató kampány tagjait sem kell félteni, akik túlságosan is aggályosnak látták egy ilyen film elkészültét, és nem akarták "egy fehér férfi szenvedését a vásznon látni, akit nem szeret senki" - hiszen a film egyértelműen az úgynevezett "incel" szubkultúrát fogja csak még jobban megerősíteni a téveszméikben (akiknek egyébként tényleg Joker az egyik fő bálványuk). A lejárató cikksorozatok mellett persze az sem segített, hogy - véleményem szerint túlzottan is - féltek egy, a 2012-es Aurora-merénylethez hasonló incidens újbóli bekövetkezésétől, ám közben csak azt nem vették észre (vagy mivel a médiáról beszélünk, nem is akarták), hogy a fokozott rendőri jelentéttel és az efféle megnyilvánulásokkal csak olajat öntenek arra a tűzre, amit félig-meddig igazából ők maguk gyújtottak meg első körben is.
Az "i"-re a pontot pedig maga a rendező, Todd Phillips rakta fel, akinek sikerült mindkét tábor zsebében kinyitnia a bicskát: egyrészt jó ideje hangoztatta, hogy képregényrajongók nem fogják szeretni a művet - ez számomra teljesen érthetetlen, hiszen több ponton is tiszteleg egy-egy ismert képregényes történet előtt úgy, hogy közben még a karakter egyik legfőbb motívuma is megelevenedik. Másrészt pedig pár napja azt is lenyilatkozta, hogy a mai PC kultúrában miért nem lehet már igényes vígjátékot készíteni, és miért nem egy új komédiát tett le az asztalra. Todd picit túl komolyan vette a "negatív reklám is reklám" mondást, erre ráerősítve ki is zárta a sajtót a vörös szőnyeges premierről.
A bevezető hosszából is érződik, hogy nem kevés prekoncepció előzte meg a filmet akár pozitív, akár negatív irányba, ami pedig egy film befogadása akár saját szórakozásunk, akár művészi igényeink kielégítése céljából sosem szerencsés. Hiszen ha már eleve úgy ülünk be a moziba, hogy sziklaszilárd meggyőződésünk van róla, hogy Joker vagy maga a Messiás, vagy az Antikrisztus, akkor igazából csak a lényegre nem fogunk (és nem is akarunk) odafigyelni. Mert, MEGLEPŐ módon a Joker végül egyik sem lett. És most végre tényleg elkezdem a kibeszélőt.
A mosoly az arcomon
Hogy mindenki megnyugtassak rögtön a legelején: a Joker egy jó, sőt, remek film, nálam simán ott van az idei év legjobbjai között - noha azt azért lássuk be, hogy a 2019-es felhozatal eddig nem valami erős és a díjleső szezon még csak most veszi kezdetét -, de közel sem állítanám róla, hogy az évtized filmjéről vagy olyan alkotásról lenne szó, ami megreformálta volna a képregényes műfajt. Utóbbit legfőképp azért nem, mert ezt a kifejezést szerintem túlzottan szeretik dobálni egyes kritikusok és rajongók minden egyes olyan filmnél, ami picit is eltér a mainstream műfajtól, és emiatt hasonlóan elkoptatottá vált, mint a "látnoki" jelző egy-egy rendezőnél. Viszont a film maga tényleg nagyszerű, több okból is.
Egyrészt, és nem hiszem, hogy bármiféle újdonságot fogok mondani ezen a ponton, de Joaquin Phoenix alakítása valami elképesztő, már a legelső perctől kezdve egészen a "Vége" feliratig. Ez a Joker egy, a társadalom által semmibe nézett, mentálisan beteg (nem instabil, beteg) karakter, akinek a legfőbb vágya és célja, hogy végre elismerjék és szeressék őt. Számomra óriási pozitívum, ahogy a film felhívja a figyelmet mentális betegségekre és azok hibás vagy teljesen hiányzó kezelésére, ugyanis ez egy komoly, valós probléma a mai világunkban is, közel sem csak a fiktív, 1980-as évek Gothamjében. Phoenix pedig egyszerre tragikusan és hitelesen adja át Arthur Fleck szenvedéseit, ami miatt az első perctől kezdve meg tudjuk érteni, honnan ered az a megannyi fájdalom és harag, ami a karakterben lakozik.
Persze az igazi pofon akkor jön el, mikor is kiderül az igazság Arthur (édes)anyjáról és a férfi gyerekkori bántalmazásairól, ami miatt az elmeállapota ilyenné vált. Ezért és a Zazie Beetz karakterét érintő csavarért is jár a piros pont, amik egyszerre szolgáltak remek magyarázatként és velejáró következményként a narratívában, hogy Arthur zavarodottságát a néző még jobban megértse és megismerje. Ráadásul Joker egyik esszenciája a képregényekben épp abban rejlik, hogy a pontos eredete sosem ismert, így az örökbefogadás az ismeretlen szülőktől vagy a Thomas Wayne körüli homályos múlt mind-mind erre épít rá. (Nem tudom például észrevettétek-e, de miután Arthur leszámol Pennyvel és készül a showműsorra, talál egy fotót fiatalkori édesanyjáról egy bókkal a hátára írva egy bizonyos T.W.-től, szóval ki tudja, mi is volt az igazság Arthur születését illetően.)
Természetesen Arthur jelleme folyamatosan oda- és visszahat Gotham társadalmára, ahol a gazdag és a szegény rétegek között már pattanásig feszült az ellentét. Phoenix karaktere végül elfogadja, hogy ki is ő valójában, sőt rájön, hogy a negatív gondolataival ellentétben nemcsak a halálával nyerhet értelmet az élete - hisz elindított valamit az emberekben. Végre észreveszik, végre szeretik - az más kérdés, hogy milyen eszközökkel és milyen áron is érte el ezt, és mi is az az üzenet, amit ebből hazaviszünk. De erre még pár sornyit várnotok kell.
Szóval Phoenix alakítása mestermunka, a csavarok is jól működtek a filmben, valamint amit még mindenképp ki kell emeljek, az a képi és zenei világ: a nyomasztó gothami életkép a szegények szemszögéből a két óra alatt végig visszainteget a vászonról, mi is a részesei vagyunk ennek a városnak és a fortyogó társadalomnak, ami benépesíti. A zene végig a bőrünk alá kúszik, a nyomasztó díszlet és képi beállítások pedig elérik, hogy a film után napokon át csak rózsaszín vattacukrot akarjunk majd enni, kompenzálásképp.
És ama bizonyos negatív gondolataim
És most jön a de, mert ahogy írtam, közel sem tartom tökéletes alkotásnak, és van itt pár negatívum, ami felett nem lehet elsiklani.
Egyrészt - és akkor kezdem a kisebbel - a film első fele nem igazán halad előre, és habár remek jelenetekkel tömték meg ezt az egy órát, Arthur céltalan szenvedését olykor már sok és unalmas volt nézni a vásznon. Persze, itt történik meg az ominózus metrós incidens, ami végleg elindítja a lejtőn lefelé a férfit, de addig, amíg nem kapja meg a vendégszereplős felkérést a Murray show-ba, nem igazán látjuk a lejtő alját. Nekem párszor (a hűtőbe bújós jelenet tökéletes példa erre) már az volt az érzésem, hogy túltolták kicsit Arthur nyomorát és csak be akarták mutatni még egy jelenettel, hogy a., ez a karakter mennyire szenved és b., Phoenix mekkora színészisten. Utóbbival nem fogok vitába szállni, előbbivel viszont akadtak problémáim. De mondom, nem egetrengető gond ez, piszok erős képsorokat élünk át - csak épp azt nem tudjuk, miért is kell ezt most néznünk, és hová tartunk.
A másik pedig, amivel még mindig nem sikerült zöld ágra vergődnöm, az a film zárása és mondanivalója, illetve annak elbagatellizálása. Még mielőtt azonban vasvillával jönnétek a házam elé, nem: nem az a bajom, hogy ne adj' Isten ez majd lázadásra sarkall embereket a való világban, és az utcán Joker-maszkban fognak lövöldözni - ezt a félelmet, ahogy írtam is az elején, túlkapásnak és abszurdumnak érzem. Ennyi erővel semmilyen filmet (vagy videojátékot ugye) nem érdemes lassan bemutatni, amiben erőszak szerepel.
Sőt, azt se mondanám, hogy a film glorifikálta és hősnek állította be Arthurt: ez sem igaz szerintem. A férfi elérte a célját, ráadásul úgy, hogy nem is kellett hozzá meghalnia. Végre szerették és elfogadták ebben a kifacsart társadalomban, aminek egy része magasról tesz rá, hogy a földön fekszik az utcán, összeverve. (A katarzist nyújtó talkshow jelenet, és az ott elhangzott monológ kifejezetten nagyszerű.) De ez Arthur mentálisan beteg karaktere szempontjából, külső szemlélődőként vizsgálva ez továbbra is egy óriási tragédia, hiába is állítja a férfi az ellenkezőjét. Hozzáteszem, ha a végén nem láttuk volna ismét elmegyógyintézetben mindazok után, amit tett, akkor húztam volna a számat - mert hiába értjük, honnan ered a férfi motivációja (akár mentális, akár társadalmi szinten), záróképként az ünnepelt Joker szerintem egy fals bálvány képét közvetítette volna. Ahogyan az is, ha simán csak sittre vágják.
Nem, az igazi problémám a film morális üzenetével kapcsolatban az, hogy semmiféle alternatív nézőpontot vagy megoldást nem nyújt a film a nézőnek. Az a kijelentés, amire felfűzték a filmet, miszerint a társadalmi feszültség és széthúzás egy idő után elfajul, és fellázadnak az emberek... ez önmagában még nem mondanivaló. Ez nem egy komoly társadalomkritika, csak egy velejáró tünet reflektorfénybe helyezése. Ez egy olyan tézis, ami bármiféle ellenpont (antitézis) hiányában nem alkalmas arra, hogy szintetizáljunk belőle valami örök érvényű, komolyabb és nagyobb életigazságot a film végére, akár a társadalom, akár az egyén szintjén.
Ez pedig annak tudható be, hogy a gazdag réteg álláspontját nem, vagy csak nagyon apró jelekben mutatja be Phillips, mint például Wayne tévés megjelenései vagy Murray kommentjei a halála előtt, de mindkettejük karaktere túlzottan is dogmatizálva lett ahhoz, hogy releváns párbeszéd alakulhasson ki. Itt jön elő a forgatókönyv másik nagy hiányossága az első óra céltalan építkezése mellett: ebben a történetben nincs egyetlen értékelhető mellékkarakter sem. Mindenki egyoldalúan Joker nézeteit szolgálja - az efféle karakterek hiánya nélkül pedig nehéz értelmesen kifejtett, többrétű ellensúlyt adni a főhős nézeteivel szemben. Nem véletlen, hogy ezt a karaktert Batman teszi igazán komplexszé, épp úgy, ahogy a denevérembert is Joker teszi igazán naggyá.
Zárszó
Most, hogy sikerült kiadni a "negatív gondolatokat" is, annyit végszóként kiemelnék, hogy ez továbbra is "csak egy film". Egy kifejezetten jó, mély pszichológiai dráma, ami biztosan egy egyedi ízt visz a képregényes műfajba, és remek beszélgetéseket tud indukálni a stáblista után távozva. (Ha valaki nagyon ragaszkodik a pontszámokhoz, nálam egy nagyon erős 8/10 lett a film a fentiek alapján.) Viszont azt továbbra is tartom, hogy kifejezetten káros a már említett végleteket képviselő mindkét oldal viselkedése az elmúlt időszakban. Ne állítsuk be ezt a filmet és ezt a karaktert úgy, mint aki most majd fellázítja az embereket az utcán és tömegmészárlásokat indít el. Sem egy olyan alkotásnak, ami "Úristen, ez teljesen én vagyok!" kaliberű gondolatokat indít el bennünk a főhősét illetően - ha tényleg így érzel, akkor vagy ideje felnőni, vagy pedig - és teljesen a konstruktív, jó szándék vezérel, amikor ezt írom - segítséget kérni.
Az igazán fontos mondanivaló ugyanis a filmről, amit szerintem érdemes hazavinni az, hogy Arthur Fleck továbbra is egy mentálisan beteg karakter, aki hibás és morálisan elítélendő eszközök használatához folyamodott - azért, mert senki sem figyelt rá, és senki sem segített rajta. Nem lázadni kell sem a film ellen, sem a szellemiségét követve: helyette inkább felismerni azokat körülöttük, akik ilyen gondokkal (és gondolatokkal) küszködnek, valamint segíteni rajtuk.
És mindeközben nem elfeledkezni róla, hogy a Joker továbbra is "csak egy film".