Kissé vicces belegondolni, hogy már több mint egy évtizede annak, hogy egy bizonyos Christopher Nolan és Heath Ledger párosa feje tetejére állította a szuperhősműfajt A sötét lovaggal, amelyre sokan a mai napig olyan hivatkozási alapként gondolnak vissza, amit a Warner - DC párosa egészen mostanáig képtelen volt megugrani. Persze a denevérember legendájának megszületése mellett más fontos dolgok is történtek Hollywoodban ekkortájt, hiszen ekkoriban indult világhódító útjára a Marvel azóta dollármilliárdokat érő filmes univerzuma, nem utolsó sorban pedig ekkor mutatkozott be a Másnaposok című vígjáték Todd Phillips író-rendező tálalásában.
Bár a kedves olvasó talán még nem sejti, de ezek a különálló, mégis fontos események egytől egyig kulcsfontosságú szerepet játszottak abban, hogy egy évtizeddel később Phillips gondoljon egyet, majd a Warner fejeseit meggyőzve egy olyan pszichológiai-drámával örvendeztessen meg minket a Joker képében, mely bár képregényes alapokon nyugszik, főszereplőjéhez hasonlóan mégis semmiféle erő nem képes őt megakadályozni abban, hogy Nolan nyomdokaiba lépjen.
Történetünk a szebb napokat is megélt 1980-as éveket idéző Gotham City mocskában veszi kezdetét, ahol Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) egyszerű bohócként igyekszik megkeresni a mindennapi betevőjére valót, azonban mentális betegségének hatására bármikor rájöhet a görcsös nevetés, ez kifejezetten megnehezíti az amúgy is nehéz körülmények közt tengődő férfi mindennapjait. A Joker pedig már a nyitó képsorokban használt közeli snittjeivel meggyőz minket arról, hogy Phoenixnél már csak a múltjából fakadóan sem létezett tökéletesebb ember ennek a lelkileg a szakadék szélén álló karakternek a megformálásra, ugyanis még szinte alig láttunk valamit Arthurból, máris azon kezdünk el töprengeni, hogy vajon miféle kimondatlan fájdalom gyötörheti ezt a szomorú bohócot.
Elnyomott álmokból, meg nem értett érzésekből márpedig megszámlálhatatlanul sok gyülemlett fel Fleckben, aki a nevetéséhez hasonlóan mindent megtesz azért, hogy úrrá legyen rajtuk, egy sor rajta kívül álló ok miatt pedig Gotham egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedő állapota az események egy olyan megállíthatatlan láncolatát indítja útjára, ahonnan egyszerűen már nincsen visszaút sem Arthur, sem pedig a szebb napokat látott metropolisz számára. Phillips innentől kezdve óramű pontossággal kimérve - bár néhol kissé szájbarágósan - ereszt le minket az emberi psziché újabbnál újabb mélységeibe, amely Lawrance Sher operatőr és Hildur Guðnadóttir zeneszerző munkájának köszönhetően a film második felére egy olyan hátborzongató audiovizuális élményben tetőzik, hogy ember legyen a talpán, aki képes lesz csontig hatoló hidegrázás nélkül végig ülni az amúgy jóval többnek érződő kétórás játékidőt.
Persze ehhez hozzájárult az is, hogy a mozi első harmada valamire való drámához méltóan kifejezetten lassan építkezik, így egészen apró szeletekben adagolja nekünk Phoenix egyszerre nyugtalanító, mégis csodálatosan megkoreografált szenvedéseit, ennek hatására sajnálatos módon a többi szereplő amúgy sem túlzottan acélos biztonsági játéka húzza a rövidebbet. Ugyanis Zazie Beetz és Robert De Niro noha mindketten elvitathatatlanul fontos szerepet játszanak a cselekmény szempontjából nézve, alakításukon ez nem feltétlenül érhető tetten, márpedig De Niro jól láthatóan igencsak élvezte a Jokerre is nagy hatást gyakorló Scorsese klasszikus, A komédia királyát megidéző rohadék szerepét. Akik pedig amiatt aggódtak, miszerint ez egy az egyben egy modern Taxisofőrt fog eredményezni, azok megnyugodhatnak, mivel a Joker ahelyett, hogy megpróbálná lemásolni azokat, inkább csak tisztelegni kíván a mester munkássága előtt.
Zárszóként semmi kétségem afelől, hogy a Joker elképesztő méretű parázs vitákat fog generálni, hogy Joaquin Phoenix valóban megérdemli végre azt a bizonyos arany szobrocskát és hogy Todd Phillips valóban eddigi karrierjének legjobb, legsokrétűbb rendezésével állunk szemben. Azonban ha ezekre a kérdésekre nem is kapunk választ, arról mindenkit biztosíthatok, hogy Phillips nem csak az év, de talán az évtized egyik legfontosabb és egyik legjobban megkomponált moziját tette le elénk az asztalra. Hiszen attól, hogy a szőnyeg alá söprünk egy a mindennapjainkban velünk élő társadalmi problémát, azzal csak elkerülhetetlenül megindulunk azon a lejtőn, ahonnan talán soha nincs visszaút, így a tükörbe belenézni legalább olyan fájdalmas, mint felismerni, hogy a képregényfilmek műfajában még jóval több rejlik annál, mint ahogy azt valaha is gondolni mertük volna.